Emeld fel a fejedet és örvendezz!
Ha az Úr módján nézünk szembe a nehéz dolgokkal, felemelhetjük a fejünket és örvendezhetünk.
1981-ben az édesapámmal és két közeli barátommal egy alaszkai kalandtúrára mentünk. Egy távoli tóhoz akartunk eljutni, és megmászni néhány gyönyörű magaslatot. Annak érdekében, hogy minél kevesebb csomagot kelljen útközben cipelnünk, a felszerelésünket dobozokba csomagoltuk, azokat beborítottuk szivaccsal, majd hosszú, színes szalagokat erősítettünk rájuk, és a tervezett úti célunknál kihajítottuk őket a bozótrepülőnk ablakán.
Megérkezésünk után hiába kutattunk, legnagyobb rémületünkre nem találtuk egyik dobozunkat sem. Végül aztán egyet megtaláltunk. Egy mini gáztűzhely volt benne, egy ponyva, egy kis édesség, valamint néhány csomag grillfűszer – hús nélkül. Semmilyen módon nem tudtunk a külvilággal kapcsolatba lépni, és a járatunk visszafelé is csak egy hét múlva volt esedékes.
Két értékes leckét tanultam ebből az élményből. Először is: ne dobd ki az ennivalódat az ablakon! Másodszor: néha nehéz dolgokkal kell szembenéznünk.
A nehézségekre gyakorta az első reakciónk az, hogy „miért pont én?” A miértek utáni kutatás azonban soha nem szünteti meg a nehézséget. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy kerekedjünk felül a kihívásokon, és rámutatott, hogy „mindezen dolgok tapasztalatot adnak nek[ünk], és a jav[unk]ra válnak majd”1.
Néha az Úr kér minket egy-egy nehéz dolog megtételére, néha pedig a saját vagy mások önrendelkezésének használata szüli a kihívásainkat. Nefi megtapasztalta mindkét helyzetet. Amikor Lehi arra kérte a fiait, hogy forduljanak vissza és hozzák el Lábántól a lemezeket, így szólt: „…íme fivéreid zúgolódnak, mondván, hogy nehéz dolog az, amit kívánok tőlük; de lám, ezt nem én kívánom tőlük, hanem ez az Úr parancsolata.”2 Egy másik alkalommal pedig Nefi fivérei használták arra az önrendelkezésüket, hogy korlátozzák Nefiét: „…kezeikkel megragadtak, mert íme, nagyon fel voltak háborodva, és megkötöztek kötelekkel, mert arra törekedtek, hogy elvegyék az életemet”3.
Joseph Smith nagy nehézséggel nézett szembe Liberty fogházában. Elérhető segítség hiányában és kétségbeesésében Joseph így kiáltott fel: „Ó Isten, hol vagy?”4 Kétségkívül néhányan már éreztünk Josephhez hasonlóan.
Mindenki szembesül nehéz dolgokkal: egy szerettünk halála, válás, egy tévelygő gyermek, betegség, a hitünk próbái, a munkánk elvesztése vagy bármilyen más probléma.
Örökre megváltoztattak a Tizenkettek Kvóruma egyik tagjának, Neal A. Maxwell eldernek ezen szavai, melyek a leukémiával vívott küzdelmei közepette hangzottak el. Ezt mondta: „Éppen eltöprengtem magamban, amikor a következő 9 szónyi útmutatás és bizonyosság ötlött fel az elmémben: »Azért adtam neked leukémiát, hogy hitelesen taníthasd a népemet.«” Ezután kifejtette, miként áldotta meg őt ez az élmény „rálátás[sal] az örökkévalóság nagy igazságaira. […] Az ilyesfajta bepillantások az örökkévalóságba segíthetnek nekünk megtenni a következő 100 métert, ami akár nagyon is nehéznek bizonyulhat.”5
Szeretnék két dolgot javasolni ahhoz, hogy az örökkévalóságról kapott efféle bepillantások segítségével tudjunk haladni utunkon és legyőzni a nehéz időket. Úgy kell szembenéznünk a nehézségekkel, hogy először is megbocsátunk másoknak, másodszor pedig átadjuk magunkat Mennyei Atyának.
Megbocsátani azoknak, akik a nehézségünk okozói, és „[megbékülni] Isten akaratával”6 nagyon erőt próbáló lehet. Akkor tud fájni a legjobban, amikor a nehézségünket egy családtag, közeli barát vagy akár önmagunk okozzuk.
Fiatal püspökként akkor tanultam meg, mi az a megbocsátás, amikor a cövekelnököm, Bruce M. Cook megosztotta az alábbi történetet. Így mesélte el:
„Az 1970-es évek végén néhány ismerősömmel egy vállalkozásba kezdtünk. Bár semmi törvénybe ütközőt nem tettünk, pár rossz döntés – a gazdasági válsággal karöltve – a vállalkozás bukását eredményezte.
Kártérítés reményében néhány befektető beperelte a céget. Az ügyvédük történetesen a családom püspökségében volt tanácsos. Irtózatosan nehéz volt egy olyan embert támogatnom, aki éppen tönkre akart tenni. Komoly gyűlöletet éreztem irányában, és az ellenségemnek tartottam. Ötévnyi pereskedés után minden vagyonunkat elveszítettük, beleértve az otthonunkat is.
2002-ben a feleségemmel megtudtuk, hogy újraszervezik a cövekelnökséget, amelyben tanácsosként szolgáltam. Egy rövid időre elutaztunk a felmentést megelőzően, és az út során a feleségem megkérdezte tőlem, hogy kiket választanék tanácsosaimnak, ha engem hívnának el az új cövekelnökként. Nem nagyon akartam erről beszélni, de a feleségem kitartó volt. Végül eszembe ötlött egy név. Aztán a feleségem megemlítette annak az ügyvédnek a nevét, akiről úgy tartottuk, hogy a 20 évvel korábbi megpróbáltatásaink középpontjában állt. Miközben beszélt, a Lélek megerősítette, hogy neki kellene a másik tanácsosomnak lennie. Vajon meg tudnék bocsátani ennek a férfinak?
Amikor David E. Sorensen elder elhívott, hogy cövekelnökként szolgáljak, egy órát adott nekem arra, hogy kiválasszam a tanácsosaimat. Könnyek közt elmondtam neki, hogy ezt az Úr már kinyilatkoztatta nekem. Amint kiejtettem annak az embernek a nevét, akit addig az ellenségemnek véltem, a bennem felgyűlt harag, gyűlölködés és utálat egyszerre elpárolgott. Abban a pillanatban megértettem azt a békét, amelyet a megbocsátás eredményez Krisztus engesztelése által.”
Más szavakkal élve, a cövekelnököm „fenntartás nélkül meg is bocsátott” neki, miképp azt az ősi Nefi is tette.7 Én pedig két olyan igazlelkű papsági vezetőnek ismertem meg Cook elnököt és a tanácsosát, akik szerették egymást. El is határoztam, hogy olyan leszek, mint ők.
Évekkel ezelőtt, a szerencsétlenül elsült alaszkai utunk során hamar megtanultam, hogy másokat hibáztatni a körülményeinkért – mint a pilótát, aki szürkületben dobta ki az élelmünket – nem célravezető. Ugyanakkor, miközben megtapasztaltuk a fizikai kimerültséget, az élelemhiányt, a betegséget, valamint amikor a földön kellett aludnunk egy óriási vihar közepette egyetlen ponyvával a fejünk fölött, megtanultam, hogy „az Istennél semmi sem lehetetlen”8.
Fiatalok! Isten nehéz dolgokat vár el tőletek. Egy 14 éves fiatal nő versenyszerűen kosárlabdázott. Arról álmodott, hogy a nővéréhez hasonlóan majd a középiskolai csapatban játszhat. Aztán megtudta, hogy a szüleit elhívták misszióelnökként Guatemalába.
Az érkezés után nem sokkal ráébredt, hogy pár iskolai óráját spanyolul tartják majd: egy olyan nyelven, amit még nem beszélt. Az iskolának nem volt egyetlen lány sportcsapata sem. Egy szigorúan őrzött épület 14. emeletén lakott, és mindennek a tetejébe biztonsági okokból még csak el sem hagyhatta egyedül a lakást.
A szülei hónapokig hallgatták, amint álomba sírja magát éjszakánként. Megszakadt érte a szívük! Végül aztán úgy döntöttek, hogy hazaküldik a lányt a nagymamájához, hogy ott járjon középiskolába.
Amikor a feleségem belépett a lányunk szobájába, hogy tájékoztassa a döntésünkről, látta, ahogy a lányunk letérdelve imádkozik, az ágyon pedig egy kinyitott Mormon könyve hever. A Lélek azt súgta a feleségemnek: „minden rendben lesz vele”, és a feleségem csendben elhagyta a szobát.
Soha többé nem hallottuk, hogy álomba sírta volna magát. Elszántan és az Úr segítségével bátran nézett szembe azzal a három évvel.
A missziónk vége felé megkérdeztem a lányomat, hogy szeretne-e teljes idejű missziót szolgálni. Azt válaszolta: „Nem, Apa, én már szolgáltam.”
Részemről ez rendben is volt! Azonban körülbelül hat hónappal később a Lélek a következő gondolattal ébresztett fel éjszaka: „Elhívtam a lányodat, hogy missziót szolgáljon.”
A reakcióm az volt, hogy „Mennyei Atya, ez a lány oly sokat adott már!” A Lélek hamar helyreigazított, és megértettem, hogy a lányom missziós szolgálata az Úr kérése.
Nem sokkal később elvittem a lányomat ebédelni. Az asztalnál megkérdeztem tőle: „Ganzie, tudod, hogy miért vagyunk itt?”
„Igen, Apa – felelte. – Megtudtad, hogy missziót kell szolgálnom. Nem szeretnék, de elmegyek.”
Mivel átadta az akaratát Mennyei Atyának, teljes szívével, lelkével, elméjével és erejével szolgálta Őt. Megtanította az apjának, hogyan kell megtenni egy igen nehéz dolgot.
Russell M. Nelson elnök világméretű, fiataloknak szóló áhítatában nehéz dolgokat kért a fiataloktól. Nelson elnök ezt mondta: „Az ötödik kérésem az, hogy emelkedjetek ki a világból, és különbözzetek tőle. …az Úr azt szeretné, ha a kinézetetekben, a beszédetekben, a tetteitekben és az öltözködésetekben is olyanok lennétek, mint Jézus Krisztus igaz tanítványai.”9 Ez bizony nehéz lehet, de tudom, hogy meg tudjátok tenni, méghozzá örömmel.
Emlékezzetek arra, hogy „az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen”10. Mindazok ellenére, amivel Lehi szembenézett, mégis tudott örülni. Emlékeztek, amikor Ammoniha népe miatt Almára „ránehezedett a bánat”11? Az angyal így szólt hozzá: „Áldott vagy te, Alma; ezért emeld fel a fejedet és örvendezz, mert… hű voltál Isten parancsolatainak betartása terén”12. Alma egy nagyszerű igazságot tanult meg: mindig örvendezhetünk, amikor betartjuk a parancsolatokat. Ne feledjétek, hogy a Moróni kapitány ideje alatt elszenvedett háborúk és kihívások közepette „nem volt boldogabb időszak Nefi népe között”13. Tudunk és kellene is örömet találnunk, amikor nehéz dolgokkal nézünk szembe.
A Szabadító is nehéz dolgokkal nézett szembe: „[A] világ… semmit nem érő dolognak tartja; tehát megostorozzák, és ő eltűri, és megütik, és ő eltűri. Igen, leköpdösik, és ő eltűri, szerető kedvessége és hosszútűrése miatt az emberek gyermekei iránt.”14
E szerető kedvessége miatt szenvedte el Jézus Krisztus az engesztelést. Következésképpen Ő mindannyiunknak azt mondja: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok; én [le]győztem a világot.”15 Krisztus miatt mi is le tudjuk győzni a világot.
Ha az Úr módján nézünk szembe a nehéz dolgokkal, felemelhetjük a fejünket és örvendezhetünk. Ezen szent lehetőséggel élve, hogy bizonyságomat tegyem a világnak, kijelentem, hogy a Szabadítónk él és irányítja az Ő egyházát. Jézus Krisztus nevében, ámen.