„Járj… énvelem!”
A papságba történő elrendelésünk meghívás az Úrtól, hogy járjunk Ővele; hogy azt tegyük, amit Ő tesz; hogy úgy szolgáljunk, ahogy Ő szolgál.
Szeretett fivéreim a papságban! Ma az a célom, hogy egyszerre megnyugtassalak és fel is élénkítselek benneteket a papsági szolgálatotokban. Bizonyos tekintetben hasonló ez ahhoz a célhoz, amelyet elképzelésem szerint a Szabadító tűzött ki, amikor találkozott a gazdag ifjúval, aki azt kérdezte: „mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?” (Máté 19:16). Talán ti is úgy jöttetek erre a konferenciára, ahogy ez az ifjú ment a Szabadítóhoz: azon tűnődve, hogy vajon elfogadásra talál-e a szolgálatotok. Ugyanakkor pedig talán azt is érzitek, hogy van még több tennivaló – talán sokkal több is! Azért imádkozom, hogy képes legyek tolmácsolni nektek az Úr szeretetteljes jóváhagyását mindabban, amit már megtettetek, miközben bátorító bepillantást is nyújtok számotokra abba, amit – az Ő segítségével – még ezután valósíthattok meg az Ő szent papságának viselőiként.
A gazdag ifjúhoz intézett kérés úgy szólt, hogy adja el mindenét, adja a szegényeknek, és kövesse a Szabadítót; a ti jövőbeni fejlődésetek talán nem igényli ezt, bizonyos mértékű áldozatot azonban valószínűleg igényelni fog. Akárhogy is, én azt remélem, hogy az üzenetem következtében nem fogtok „szomorúan eltávoz[ni]”, ahogy a gazdag ifjú tette. (Lásd Máté 19:20–22.) Ehelyett abban bízom, hogy örvendezve mentek majd utatokra (lásd T&Sz 84:105), mert jobbá akartok válni, és úgy érzitek, ez lehetséges is.
De még így is természetes, ha valamennyire alkalmatlannak érezzük magunkat, amikor belegondolunk, hogy minek a megtételére hívott el bennünket az Úr. Sőt, ha azt mondanátok nekem, hogy tökéletesen képesnek érzitek magatokat a papsági kötelességeitek ellátására, aggódni kezdenék, hogy nem értitek azokat. Másfelől viszont, ha azt mondanátok, hogy úgy érzitek, feladjátok, mert a feladat messze meghaladja a képességeiteket, akkor segíteni akarnék nektek annak megértésében, hogy miként magasztalja fel és erősíti meg az Úr az Ő papságának viselőit, hogy olyan dolgokat tegyenek, amikre egyedül soha nem lettek volna képesek.
Ez éppúgy igaz rám az én elhívásomban, ahogy rátok a ti elhívásotokban. Egyikünk sem képes elvégezni a papság munkáját, méghozzá jól elvégezni azt, kizárólag a saját bölcsességünkre és tehetségeinkre támaszkodva. Azért van ez így, mert ez nem a mi munkánk – ez az Úré. Így hát a siker egyetlen útja az, ha Őrá támaszkodunk, legyetek akár egy frissen elhívott diakónus, akire azt a feladatot bízták, hogy valamekkora lelki hatalmat vigyen az úrvacsora szertartásába; vagy egy fiatal házitanító, akit az Úr arra jelölt ki, hogy szeressen és szolgáljon egy olyan ismeretlen családot, akik látszólag nem kérnek a szeretetéből és szolgálattételéből; vagy egy édesapa, aki tudja, hogy az otthonában igazlelkűségben kell elnökölnie, de talán nem biztos abban, hogyan kell ezt tenni, és úgy tűnik, hogy fogytán az idő, mert azok a gyerekek gyorsan felnőnek, a világ pedig annyira ridegnek és ellenségesnek tűnik.
Ha tehát egy kicsit túl soknak érzitek mindezt, tekintsetek rá jó jelként. Azt mutatja, hogy képesek vagytok átérezni, mily hatalmas az a bizalom, amelyet Isten belétek helyezett. Azt jelenti, hogy egy kicsit már értitek, mi is valójában a papság.
Nagyon kevés ember van a világon, aki érti. Még azok sem biztos, hogy valóban értik, akik képesek megfogalmazni annak egy elfogadható meghatározását. Vannak bizonyos szentírások, amelyek – a Lélek általuk hordozott hatalma által – elmélyíthetik tiszteletünket a szent papság iránt. Íme néhány ezek közül:
„[A] melkisédeki papság hatalma és felhatalmazása az, hogy rendelkezzen az egyház összes lelki áldásának kulcsaival –
Hogy kiváltságukban álljon megkapni a menny királyságának rejtelmeit, hogy megnyíljanak nekik a mennyek, hogy kapcsolatban álljanak az Elsőszülött általános gyűlésével és egyházával, és hogy élvezzék az Atyaistennek, valamint Jézusnak, az új szövetség közbenjárójának a közelségét és kapcsolatát.
[A]z ároni papság hatalma és felhatalmazása az, hogy rendelkezzen az angyalok szolgálattételének kulcsaival” (T&Sz 107:18–20).
„[A papság] szertartásaiban megnyilvánul az isteniség hatalma. […]
Mert e nélkül egyetlen ember sem láthatja Isten, méghozzá az Atya arcát, és élhet” (T&Sz 84:20, 22).
„Ez a főpapság az [Isten] Fiának rendje szerint való, mely rend a világ megalapítása óta létezik; vagyis más szavakkal napok kezdete és évek vége nélkül való, és az örökkévalóságtól minden örökkévalóságig készült, az ő minden dologra kiterjedő előrelátása szerint” (Alma 13:7).
„[M]indenkinek, akit e rend és elhívás szerint rendelnek el, hit által hatalma lesz arra, hogy hegyeket döntsön, hogy szétválassza a tengereket, hogy vizeket szárítson fel, és irányukból kifordítsa azokat;
Hogy nemzetek hadaival dacoljon, hogy szétválassza a földet, hogy minden köteléket széttörjön, hogy Isten színe előtt álljon; hogy minden dolgot az ő akarata szerint tegyen meg, az ő parancsa szerint, hogy fejedelemségeket és hatalmakat győzzön le; és ezt Isten Fiának akarata által, aki a világ megalapítása előtt óta létezik” (Joseph Smith fordítás: 1 Mózes 14:30–31 [a tanulmányi segédletek között]).
Úgy is lehet reagálni a papság hatalmának ily lenyűgöző leírására, hogy azt feltételezzük, ránk ez nem vonatkozik. Lehet azonban önvizsgálatot tartva is reagálni, ezekhez hasonló kérdéseket téve fel szívünkben: Éreztem-e valaha, hogy megnyílnak nekem a mennyek? Mondaná-e bárki is az én papsági szolgálatomra, hogy az az „angyalok szolgálattétele”? Elhozom-e az „isteniség hatalmát” azok életébe, akiket szolgálok? Döntöttem-e valaha hegyeket, dacoltam-e hadakkal, széttörtem-e bárkinek is a kötelékét, vagy legyőztem-e világi hatalmakat – akár csak képletesen is –, hogy véghezvigyem Isten akaratát?
Az ilyen önelemzés mindig azt az érzést kelti bennünk, hogy többet is tehetnénk az Úr szolgálatában. Remélem, hogy azt az érzést is felkelti bennetek, hogy többet akarjatok tenni – a sóvárgást aziránt, hogy még teljesebben vegyetek részt az Úr csodás munkájában. Az ilyen érzések jelentik az első lépést afelé, hogy olyan férfiakká váljatok, amilyeneket a papsági szolgálatnak eredményeznie kell.
A következő lépést megtaláljuk azokban a szavakban, amelyeket Jehova intézett Énókhoz. Énókot hatalmas prófétaként ismerjük, aki nagy gonoszságtól körülvéve is megalapította Siont. Mielőtt azonban hatalmas próféta lett volna belőle, Énók úgy gondolt magára, mint aki „még ifjú”, „lassú… a beszédben”, és mindenki által gyűlölt (Mózes 6:31). Figyeljétek meg, milyen szavakkal buzdította az Úr Énókot. Ezeket a szavakat hozzátok is intézi, akik papságviselőként a mások iránti szolgálattételre lettetek elhíva:
„És az Úr így szólt Énókhoz: Menj, és tegyél úgy, amint azt megparancsoltam neked, és senki meg nem szúr téged. Nyisd ki a szádat, és betöltetik, és én szólást adok neked, mert minden test az én kezemben van; és én úgy teszek, ahogyan jónak látom. […]
Íme, rajtad van Lelkem, ezért minden szavadat igazolni fogom; és a hegyek menekülni fognak előled, a folyók pedig elfordulnak irányuktól; és te megmaradsz bennem, én pedig tebenned; járj tehát énvelem” (Mózes 6:32, 34).
Fivérek! A papságba való elrendelésünk révén az Úr arra hív, hogy járjunk Ővele. És mit jelent az Úrral járni? Azt jelenti, hogy azt tesszük, amit Ő tesz; hogy úgy szolgálunk, ahogy Ő szolgál. Ő feláldozta a saját kényelmét, hogy megáldja a szükséget látókat, tehát mi is ezt próbáljuk tenni. Látszik, hogy igyekezett különös figyelmet fordítani azokra az emberekre, akiken a társadalom keresztülnézett vagy akiket akár el is került, tehát nekünk is meg kell próbálnunk így tenni. Merészen, mégis szeretetteljesen tett bizonyságot arról az igaz tanról, amelyet az Atyjától kapott, még ha ez népszerűtlen volt is – nekünk is így kell tennünk. Ezt mondta mindenkinek: „Jőjjetek én hozzám” (Máté 11:28). Mi pedig ezt mondjuk mindenkinek: „Jöjjetek Őhozzá!” Papságviselőkként az Ő képviselői vagyunk. Nem saját magunkért cselekszünk, hanem Őérte. Nem a saját szavainkat szóljuk, hanem az Övéit. Az általunk szolgált emberek jobban megismerik Őt a szolgálatunknak köszönhetően.
Mihelyt elfogadjuk az Úr hívását („Járj… énvelem!”), megváltozik a papsági szolgálatunk természete. Egyszerre válik magasztosabbá és nemesebbé, de egyúttal megvalósíthatóbbá is, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Akkor éreztem ezt a legerőteljesebben, amikor Thomas S. Monson elnök kilenc évvel ezelőtt a fejemre helyezte a kezeit, és megáldott engem, amikor megkezdtem szolgálatomat a jelenlegi elhívásomban. Abban az áldásban a Szabadító e szavait idézte: „És aki befogad titeket, ott leszek én is, mert az arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak” (T&Sz 84:88).
Sokszor támaszkodtam erre az ígéretre, és sokféleképpen láttam beteljesedni azt papsági szolgálatom 72 éve alatt. Megtörtént akkor is, amikor friss áronipapság-viselő voltam, akit az úrvacsora kiosztásával bíztak meg. Mivel rettegtem attól, hogy hibát fogok véteni, a gyűlés kezdete előtt kimentem a kápolnából, és azért imádkoztam kétségbeesetten, hogy Isten segítsen nekem. Érkezett is válasz. Éreztem, hogy velem van az Úr. Éreztem a belém vetett bizalmát, ezért hát én is bíztam az Ő munkájában betöltött szerepemben.
Újból megtörtént akkor, amikor püspökként szolgáltam. Felhívott egy asszony, aki korábban komoly hibát követett el, és most egy nehéz, az egész életét megváltoztató döntés előtt állt. Miközben beszéltünk, úgy éreztem, tudom a problémájára a választ, de azt is erősen éreztem, hogy nem nekem kell közölnöm vele ezt a választ – arra neki magának kellett szert tennie. Ezekkel a szavakkal fordultam hozzá: „Hiszem, hogy az Úr meg fogja neked mondani, hogy mit tegyél, ha megkérdezed Tőle.” Később arról számolt be nekem, hogy megkérdezte, az Úr pedig meg is mondta neki.
Míg püspökként szolgáltam, egy másik alkalommal ismét felhívtak, ezúttal a rendőrségtől. Elmondták, hogy egy részeg sofőr az üvegablakon át beszáguldott kocsijával az egyik bank ügyfélterébe. Amikor a zavart sofőr meglátta a fegyverét rászegező biztonsági őrt, így kiáltott fel: „Ne lőj! Mormon vagyok!”
Az ittas vezetőről kiderült, hogy az egyházközségem nem sokkal azelőtt megkeresztelt tagja. Míg a püspöki irodában vártam rá, hogy elbeszélgessek vele, azt terveztem, hogy lelkiismeret-furdalást keltek benne amiatt, hogy megszegte a szövetségeit és szégyent hozott az egyházra. Amint azonban ott ültem vele szemben, az elmémben egy hangot hallottam, oly tisztán, mintha valaki szólt volna: „Megengedem, hogy úgy lásd őt, ahogy én látom.” És akkor, egy pillanatra, megváltozott számomra az egész megjelenése. Nem egy bódult fiatalembert láttam, hanem Isten egyik ragyogó, nemes fiát. Hirtelen átéreztem az Úr iránta való szeretetét. Az a látomás megváltoztatta a beszélgetésünket. Megváltoztatott engem is.
Fontos leckéket tanultam ezekből az élményekből, amikor az Úrral jártam az Ő munkáját végezve. Szeretnék megosztani veletek hármat ezek közül. Az első az, hogy Isten még a legfrissebb és legfiatalabb diakónust is észreveszi és támogatja. Soha ne érezzétek úgy, hogy túl kicsik vagy túl jelentéktelenek vagytok ahhoz, hogy Ő észrevegyen titeket és azt a szolgálatot, amelyet az Ő nevében nyújtotok.
A második lecke az, hogy az Úr munkája nem csupán a gondok megoldásából áll: az emberek építéséből is. Amikor tehát Ővele jártok a papsági szolgálatban, azt vehetitek észre, hogy időnként nem a leghatékonyabbnak tűnő megoldás az, amelyet az Úr is előnyben részesít, mert az nem tenné lehetővé az embereknek, hogy fejlődjenek. Ha odafigyeltek, Ő megtanít majd titeket az Ő útjaira. Emlékezzetek, hogy Isten műve és dicsősége nem pusztán annyi, hogy egy hathatósan működő szervezetet vezessen, hanem az, hogy „véghezvigye… az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39). Végül is ez az, amiért az olyan tökéletlen halandóknak adja az Ő papsági felhatalmazását, mint amilyenek ti és én vagyunk, és amiért arra hív minket, hogy vegyünk részt az Ő munkájában. A mi fejlődésünkben áll az Ő munkája!
Most pedig a harmadik lecke: Ha a Szabadítóval jártok a papsági szolgálatban, az meg fogja változtatni, ahogy másokra tekintetek. Ő megtanítja nektek, hogy az Ő szemeivel lássatok, ami azt jelenti, hogy túl tudtok tekinteni a külső megjelenésen, méghozzá bele a szívbe (lásd 1 Sámuel 16:7). Így volt képes a Szabadító arra, hogy ne a lobbanékony halászt lássa Simonban, hanem Pétert, az Ő egyházának sziklaszilárd leendő vezetőjét (lásd Lukács 5:1–11). Így volt képes arra, hogy – másoktól eltérően – ne a korrupt adószedőt lássa Zákeusban, hanem Ábrahám becsületes, egyenes fiát (lásd Lukács 19:1–9). Ha elég hosszú ideig jártok a Szabadítóval, megtanultok mindenkire Isten végtelen lehetőséggel rendelkező gyermekeként tekinteni, függetlenül attól, hogy esetleg milyen a múltja. Ha pedig még tovább jártok a Szabadítóval, ki fogjátok fejleszteni magatokban egy másik ajándékát is: azt a képességet, hogy segítsetek az embereknek is meglátni magukban ezt a lehetőséget, és emiatt bűnbánatot tartani.
Drága fivéreim a papságban! Sok tekintetben olyanok vagyunk, mint az a két tanítvány, akik az Emmausba vezető úton gyalogoltak azon az első húsvét vasárnapon. A feltámadás reggele volt, ők azonban még nem voltak biztosak abban, hogy volt-e feltámadás, vagy hogy mit jelent egyáltalán a feltámadás. Bár „azt remélt[ék], hogy [a názáreti Jézus] az, a ki meg fogja váltani az Izráelt”, mégis „rest szívűek [voltak] mindazoknak elhivésére”, amit a szentírások a feltámadásról tanítottak. Ahogy együtt sétáltak és megpróbálták közösen megfejteni mindezt, „maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék.” (Lásd Lukács 24:13–32.)
Bizonyságomat teszem, hogy amikor a papsági szolgálat ösvényén járunk, a Szabadító Jézus Krisztus is velünk jár, mert ez az Ő ösvénye, az Ő útja. Az Ő világossága előttünk halad, az Ő angyalai pedig körülvesznek minket. Lehet, hogy nem teljesen értjük, mi a papság, vagy miként gyakoroljuk azt Őhozzá hasonlóan. Ha azonban alaposan odafigyelünk azokra a pillanatokra, amikor „gerjedezik bennünk” a szívünk (lásd Lukács 24:32), akkor megnyílhatnak a szemeink, és meglátjuk az Ő kezét az életünkben és a szolgálatunkban. Bizonyságomat teszem, hogy akkor ismerjük meg Őt a legjobban, ha együtt munkálkodunk Vele, és szolgáljuk Őt abban a nagy munkában, amely a szabadítás elhozatala Isten minden gyermeke számára. „Mert hogyan ismerné az ember azt a mestert, akit nem szolgált, és aki idegen neki, és aki messze áll szíve gondolataitól és szándékától?” (Móziás 5:13). Jézus Krisztus a Mesterünk. Ez az Ő egyháza. Ez az Ő papsága, amelyet viselünk. Kívánom, hogy válasszuk mindannyian azt, hogy vele járunk, és ismerjük fel, ahogy Ő velünk jár.
Ünnepélyes tanúságomat teszem arról, hogy Jézus a Krisztus, a mi feltámadt Urunk. Arról hagyom a bizonyságomat veletek, hogy az a papság, amelyet Ő ránk bízott, az az arra való hatalom, hogy az Ő nevében szóljunk és cselekedjünk. Egy szerető Mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki megválaszolja az imáinkat, és elküldi a Szentlelket, hogy megerősítsen bennünket minden papsági felelősségben, amelynek elnyerésével megáldatunk. Joseph Smith látta az Atyát és a Fiút. Megkapta a papság kulcsait, melyek továbbadattak Thomas S. Monson elnöknek, aki ma használja azokat. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.