Bizodalmad legyen az Úrban, és el ne hajolj!
A Szabadítóra tudjuk összpontosítani az életünket azáltal, hogy megismerjük Őt, és Ő igazgatni fogja az útjainkat.
Míg Ázsiában jártam, egy drága nőtestvér odalépett hozzám, átölelt, és ezt kérdezte: „Tényleg hiszed, hogy ez az evangélium igaz?” Drága nőtestvér: tudom, hogy igaz. Bízom az Úrban.
A Példabeszédek 3:5–6-ban ezt a tanácsot olvashatjuk:
„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne [hagyatkozz].
Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”
Ennek a szentírásnak két intés, egy figyelmeztetés és egy dicső ígéret is része. A két intés így hangzik: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből” és „minden te útaidban [ismerd el] őt”. A figyelmeztetés: „a magad értelmére… ne [hagyatkozz].” És a dicső ígéret: „akkor ő igazgatja a te útaidat.”
Beszéljünk először a figyelmeztetésről! A képi megjelenítés sok elmélkedni valót tár elénk. A figyelmeztetés e szavakkal hangzik el: „ne [hagyatkozz]” – „a magad értelmére… ne [hagyatkozz]”. A hagyatkozás szó ugyanazon tőből származik, mint az elhagy szavunk, ami pedig valamitől való eltérést, elhajlást jelent. Amikor fizikailag elhajlunk valamitől, akkor a súlypontunk kimozdul, elveszítjük az egyensúlyunkat, és eldőlünk. Amikor lelkileg a saját értelmünkre hagyatkozunk, azzal elhajlunk a Szabadítótól. Ha pedig elhajlunk, akkor nem állunk egyenesen, nem vagyunk egyensúlyban – nem Krisztusra összpontosítunk.
Nőtestvérek, emlékezzünk rá, hogy a halandóság előtti létünkben a Szabadító oldalán álltunk. Bíztunk benne. Hangot adtunk támogatásunknak, lelkesedésünknek és örömünknek a Mennyei Atyánk által ismertetett boldogságterv miatt. Nem hajoltunk el. A bizonyságunkat latba vetve harcoltunk, és „felsorakoztunk Isten erőihez, és ezek az erők győzedelmeskednek”.1 Ez a jó és rossz közötti csata áttevődött a földre. Ismét az a szent felelősségünk, hogy tanúként álljunk, és az Úrba vessük a bizodalmunkat.
Mindannyiunknak fel kell tennie a kérdést: Hogyan maradhatok egyensúlyban, nem hagyatkozva a saját értelmemre? Hogyan ismerhetem fel és követhetem a Szabadító hangját, amikor a világ hangjai oly hívogatóak? Hogyan ápolhatom a Szabadítóba vetett bizalmat?
Hadd javasoljak három módot, mellyel elmélyíthetjük a Szabadítóról való ismereteinket és a Belé vetett bizalmunkat. Látni fogjátok, hogy ezek a tantételek nem új keletűek, azonban alapvetőek. Énekelnek róluk minden Elemiben, visszhangozza őket minden Fiatal Nők tanítás, és számos segítőegyleti kérdésre csendülnek fel válaszként. Ezek egyensúlyra bátorító tantételek – nem pedig elhajlásra.
Először is úgy ismerhetjük meg az Urat és úgy bízhatunk Benne, ha „lakmároz[unk] Krisztus szavain; mert íme, Krisztus szavai minden olyan dolgot meg fognak mondani nektek, amit meg kell tennetek.”2
Néhány hónappal ezelőtt egy nap épp családi szentírás-tanulmányozást tartottunk. Kétéves fiúunokám az ölemben ült, amíg olvastunk. Teljes gőzzel nagyi üzemmódba voltam kapcsolva, kiélvezve fiunk családja látogatásának minden percét.
A szentírás-tanulmányozás végeztével becsuktam a könyvemet. Kisunokám tudta, hogy közeleg a lefekvés ideje. Kék szemével kérlelően nézett rám, és ezt az örök igazságot mondta: „Még szentírás, Mama!”
Fiam, aki jó és következetes szülő, ekképpen figyelmeztetett: „Anya, ne dőlj be neki! Egyszerűen csak nem akar lefeküdni.”
De ha a kisunokám még több szentírást kér, akkor még több szentírást olvasunk! A még több szentírás megvilágosítja az elménket, táplálja a lelkünket, megválaszolja kérdéseinket, növeli az Úrba vetett bizalmunkat, és segít Őrá összpontosítani az életünket. „[E]mlékez[zetek] rá, hogy szorgalmasan kutassátok őket, hogy ez hasznotokra legyen.”3
Másodszor: úgy ismerhetjük meg az Urat és úgy bízhatunk Benne, ha imádkozunk. Micsoda áldás, hogy tudunk imádkozni az Istenünkhöz! „Imádkozzatok… szívetek minden erejével az Atyához.”4
Van egy drága emlékem egy imáról, amelyet nagy becsben tartok. Az egyik egyetemi nyári szünet idejére Texas államban vállaltam munkát. Sok száz kilométert kellett autóznom Idahóból Texasig az öreg autómban, amelynek szeretetteljesen a Vern nevet adtam. Vern dugig volt pakolva, én pedig készen álltam az új kalandra.
Már épp léptem volna ki az ajtón, amikor még megöleltem az édesanyámat, aki ezt javasolta: „Mondjunk egy imát, mielőtt útnak indulsz.”
Letérdeltünk és anya elkezdett imádkozni. Könyörgött Mennyei Atyánknak a biztonságom érdekében. Imádkozott a légkondicionálással nem rendelkező autómért, hogy megfelelően működjön. Azt kérte, hogy egész nyáron angyalok legyenek mellettem. Csak imádkozott és imádkozott.
Az imájából fakadó békesség adta meg nekem a bátorságot ahhoz, hogy bízzak az Úrban, és ne a saját értelmemre hagyatkozzak. Az Úr igazgatta az útjaimat a számos döntés során, amelyet azon a nyáron hoztam.
Amikor szokásunkká válik, hogy imában Mennyei Atyánk elé járuljunk, meg fogjuk ismerni a Szabadítót. Bízni fogunk Benne. Vágyaink egyre hasonlóbbá válnak majd az Ő vágyaihoz. Képesek leszünk olyan áldásokat biztosítani önmagunk és mások számára, melyeket Mennyei Atyánk kész megadni, ha hittel kérjük.5
Harmadszor: úgy ismerhetjük meg az Urat és úgy bízhatunk Benne, ha szolgálunk másokat. A következő történetet Amy Wright engedélyével osztom meg, aki egy borzalmas, életveszélyes betegség közepette értette meg a szolgálat tantételét. Amy ezt írta:
„2015. október 29-én megtudtam, hogy rákos vagyok, és betegségemnek 17%-os a túlélési aránya. Nem voltak jók a kilátásaim. Tudtam, hogy életem legnagyobb küzdelme áll előttem. Eltökéltem, hogy mindent beleadok, amim csak van, nem csupán magamért, hanem ami még fontosabb, a családomért. Decemberben megkezdtem a kemoterápiát. Tudomásom volt a rákellenes gyógyszerek sok mellékhatásáról, de fogalmam se volt róla, hogy lehetséges ennyi borzalmat elviselni és életben maradni.
Egy alkalommal kijelentettem, hogy a kemoterápia ellenkezik az emberi jogokkal. Megmondtam a férjemnek, hogy ennyi volt. Feladom! Nem megyek vissza a kórházba. Kedvesem türelemmel végighallgatott, aztán bölcsen így felelt: »Nos, akkor találnunk kell valakit, akit szolgálhatunk.«”
Micsoda? Elsiklott az apró tény felett, hogy a felesége rákos, és nem bír elviselni még egy hányingerrohamot vagy még egy kínzó fájdalommal teli pillanatot?
Amy így folytatta: „Tüneteim fokozatosan rosszabbra fordultak, egészen addig, míg már csak egy-két jó napom volt havonta, amikor még valamelyest élő, lélegző emberi lényként tudtam funkcionálni. Ezek voltak azok a napok, amikor a családunk különféle szolgálatokat végzett.”
Az egyik ilyen napon Amy családja kemoterápiás szeretetcsomagokat osztott ki a többi betegnek. A csomagokba mosolyra fakasztó és a tüneteket enyhítő dolgokat tettek. Amikor Amy nem tudott aludni, különféle módokat ötölt ki mások napjának felvidítására. Ezek olykor nagy dolgok voltak, sokszor azonban csak kis bátorító és szeretetteli képeslapok vagy üzenetek. Azokon az éjszakákon, amikor a kínzó fájdalom nem hagyta aludni, az ágyban fekve elővette az iPadjét, és felkutatta, mely szertartásokat kell még elvégezni az elhunyt őseiért. Csodálatos módon a fájdalom alábbhagyott, és képes volt elviselni.
Amy így tette bizonyságát: „A szolgálat megmentette az életemet. Végső soron abban a boldogságban leltem erőre a továbbhaladáshoz, amelyet akkor éreztem, amikor megpróbáltam enyhíteni a körülöttem lévők szenvedésén. Nagy örömmel és várakozással tekintettem a szolgálati projektjeink elé. A mai napig furcsa ellentmondásnak tűnik ez. Azt gondolnánk, hogy egy megkopaszodott, mérgekkel teletömött, az életéért küzdő ember joggal gondolhatná, hogy »most mindennek rólam kell szólnia«. Amikor azonban önmagamra gondoltam, a helyzetemre, a szenvedésemre és fájdalmamra, a világ igencsak sötétnek és nyomasztónak tűnt. Amikor elkezdtem másokra összpontosítani, világosság, remény, erő, bátorság és öröm járt át. Tudom, hogy ez Jézus Krisztus engesztelésének fenntartó, gyógyító és képessé tevő hatalmának köszönhetően lehetséges.”
Amy eljutott az Úrba vetett bizalomig, ahogy megismerte Őt. Ha csak egy kicsit is a saját értelmére hagyatkozott volna, elvetette volna a szolgálatnyújtás gondolatát. A szolgálat lehetővé tette számára azt, hogy elviselje a fájdalmat és a gyötrelmet, valamint hogy e szentírás szerint éljen: „…amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok.”6
Jézus Krisztus legyőzte a világot. Miatta pedig, az Ő végtelen engesztelése miatt, mindannyiunknak nagy oka van bízni, tudván, hogy végül minden rendben lesz.
Nőtestvérek, mindannyian bízhatunk az Úrban, és nem kell elhajolnunk. A Szabadítóra tudjuk összpontosítani az életünket azáltal, hogy megismerjük Őt, és Ő igazgatni fogja az útjainkat.
Azért vagyunk a földön, hogy ugyanolyan bizodalmat tanúsítsunk Őbenne, mint amely lehetővé tette számunkra, hogy ott álljunk Jézus Krisztus mellett, amikor így szólt: „Itt vagyok, küldj engem.”7
Drága nőtestvéreim! Thomas S. Monson elnök tanúságot tett arról, hogy „a nekünk ígért áldások felbecsülhetetlenek. Gyülekezzenek bár viharfelhők vagy zúduljon ránk az eső, az evangéliumról való tudásunk, valamint a Mennyei Atyánk és a Szabadítónk iránt érzett szeretetünk meg fog vigasztalni és fenn fog tartani minket, …amikor egyenes derékkal járunk… E világban semmi sem lesz, ami legyőzhet minket.”8
Szeretett prófétánk bizonyságához hozzáteszem a sajátomat. Ha bízunk Mennyei Atyánkban és a Szabadítónkban, és nem hagyatkozunk a saját értelmünkre, akkor Ők igazgatni fogják az utunkat, és kinyújtják felénk az irgalom karját. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Megjegyzés: Április 1-jén Cordon nőtestvért felmentették az Elemi Általános Elnökségének második tanácsosaként és elhívták első tanácsosként.