Őrá mindenkor emlékezni
    Footnotes

    Őrá mindenkor emlékezni

    Alázatosan bizonyságot teszek, és azért imádkozom, hogy mindenkor emlékezzünk Őrá – mindig, mindenben, és minden helyen, ahol csak vagyunk.

    Kedves testvéreim, amikor Ázsiában szolgáltam, időnként feltették nekem a kérdést: „Gong elder, hányan laknak az egyház Ázsia Területén?”

    Azt feleltem: „A világ népességének fele: 3,6 milliárd ember.”

    Valaki azt is megkérdezte: „Nehéz mindenki nevére emlékezni?”

    Az emlékezés – és a felejtés – a mindennapi élet részét képezik. Egyszer például, miután a feleségem már mindenhol kereste az új mobiltelefonját, úgy döntött, hogy felhívja azt egy másik telefonról. Amikor meghallotta a csengését, eltöprengett: „Vajon ki hívhat? Ezt a számot még senkinek nem adtam meg!”

    Az emlékezés – és a felejtés – örök utazásunknak is részét képezik. Az idő, az önrendelkezés és az emlékezetünk segít nekünk a tanulásban, a fejlődésben és hitünk gyarapításában.

    Egy kedvelt himnusz szavaival élve:

    Dicsérjük dallal Jézusunk,

    És nevét tiszteljük…

    [Szentségeit vegyétek] most bizonyságként,

    Hogy emlékeztek Rá.1

    Minden héten, amikor veszünk az úrvacsorából, szövetségben ígérjük, hogy Őrá mindenkor emlékezünk. Az emlékezni szóhoz kapcsolódó 400-nál is több szentírásból merítve most felsorolok hat módot arra, ahogyan mindenkor emlékezhetünk Őrá.

    Először is, mindenkor emlékezni tudunk Őrá azzal, hogy bízunk a szövetségeiben, az ígéreteiben és a bizonyosságot nyújtó szavaiban.

    Az Úr emlékszik örök szövetségeire – Ádám idejétől kezdve addig a napig, míg Ádám utódai „befogadják az igazságot, és feltekintenek, [és] akkor Sion majd lefelé tekint, és a mennyek mind vígan rázkódnak meg, és a föld remegni fog az örömtől”.2

    Az Úr emlékszik ígéreteire, beleértve ebbe azon ígéreteket, hogy összegyűjti a szétszóratott Izráelt a Mormon könyve által, mely egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról, illetőleg azon ígéreteket is, melyeket minden olyan egyháztagnak és misszionáriusnak tett, akik emlékeznek a lelkek értékére.3

    Az Úr emlékszik a nemzetekre és a népekre, és bizonyosságot nyújtó szavait adja nekik. A mozgás és a zűrzavar e napjaiban4 „ezek szekerekben, amazok lovakban bíznak; mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevéről emlékezünk meg”,5 aki „mint egykor rég, ezután is vezet”.6 Amikor „nehéz idők állanak be”,7 emlékezünk rá, „hogy nem Isten munkája az, ami meghiúsul, hanem az emberek munkája”.8

    Másodszor, mindenkor emlékezni tudunk Őrá azzal, ha egész életünkben hálásan elismerjük az Ő kezét.

    Az Úr keze életünkben gyakran utólag látható a legtisztábban. A keresztény filozófus, Søren Kierkegaard szavait idézve: „Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell.”9

    Drága édesanyám nemrég ünnepelte a 90. születésnapját. Hálatelt bizonyságot tett Isten áldásáról élete minden lényeges fordulópontjánál. A családi feljegyzések, a családi hagyományok és a családi kötelékek segítenek nekünk megízlelni a múltbéli dolgok emlékét, miközben mintát és reményt adnak a jövőre. A papsági felhatalmazási vonalak és a pátriárkai áldások Isten nemzedékeken átívelő kezéről tanúskodnak.

    Gondoltatok már magatokra saját élő emlékkönyvetekként – eltűnődve azon, hogy mire és hogyan akartok emlékezni?

    Én például fiatal koromban nagyon szerettem volna játszani az iskolai kosárlabdacsapatban. Rengeteget gyakoroltam. Egy nap az edző rámutatott két igen sikeres játékosunkra: a 193 cm magas centerünkre, és a 188 cm magas bedobónkra, és így szólt hozzám: „Bevehetlek a csapatba, de valószínűleg soha nem fogsz játszani.” Arra is emlékszem, milyen kedvesen biztatott: „Miért nem próbálod meg a focit? Jó lennél benne.” A családom éljenzett az első gólomnál.

    Emlékszünk azokra, akik őszintén, kedvesen, türelmesen és biztatással esélyt adnak nekünk, majd pedig adnak még egy esélyt. És válhatunk olyan valakivé, akire mások emlékeznek, amikor leginkább szükségük van a segítségre. Ha hálásan emlékezünk mások segítségére és a Lélek utat mutató hatására, azzal az Úrra is emlékezünk. Összeszámoljuk az áldásainkat, és látjuk, hogy mit adott Urunk.10

    Harmadszor, mindenkor emlékezni tudunk Őrá azzal, ha bízunk Benne, amikor bizonyosságot nyújt nekünk afelől, hogy „aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé”.11

    Ha bűneink bevallása és elhagyása által teljes mértékben bűnbánatot tartunk, bűneink eltörlésekor Énóssal együtt azt kérdezhetjük: „Uram, hogyan történik ez?” – majd meghalljuk a választ: „Hited miatt Krisztusban”,12 és az Úr felszólítását: „Emlékezz rám”.13

    Ha már bűnbánatot tartottunk és a papsági vezetők érdemesnek nyilvánítottak minket, akkor nem kell újra és újra bevallanunk a múltbéli bűnöket. Az érdemesség még nem jelent tökéletességet. Mennyei Atyánk boldogságterve azt a felhívást intézi hozzánk, hogy legyünk alázatosan nyugodtak életünk ahhoz vezető útján, hogy egy napon tökéletessé váljunk Krisztusban,14 és ne aggasszanak vagy keserítsenek el minket a jelenlegi hiányosságaink. Ne feledjétek, hogy Ő mindent tud rólunk, még azt is, amit senkinek nem akarunk elárulni magunkról, és így is szeret.

    Időnként az élet próbára teszi a Krisztus irgalmába, igazságosságába és ítéletébe, valamint azon felszabadító hívásába vetett bizalmunkat, hogy engedjük, hogy engesztelése meggyógyítson minket, amikor megbocsátunk másoknak és magunknak.

    Egy másik országban élő fiatal nő újságírói munkára jelentkezett, de a munkát osztó hivatalnok kegyetlen volt. Azt mondta neki: „Az aláírásommal kezeskedem róla, hogy soha ne lehessen belőled újságíró – csatornát fogsz ásni.” Ő volt az egyetlen nő a csatornaásó férfiak csapatában.

    Évekkel később hivatalnok lett belőle. Egy napon odajött hozzá egy férfi, aki az aláírását kérte egy munkához.

    A hölgy azt kérdezte: „Emlékszik rám?” A férfi nem emlékezett.

    A nő így szólt: „Ön nem emlékszik, de én emlékszem. Aláírásával kezeskedett arról, hogy soha ne legyen belőlem újságíró. Csatornát ásni küldött, egyetlen nőként a férfiak csapatában.”

    A hölgy később azt mondta nekem: „Úgy érzem, jobban kellene bánnom ezzel a férfival, mint ahogy ő bánt velem, de nincs bennem ehhez elég erő.” Időnként nincs meg bennünk ez az erő, azonban rátalálhatunk, ha emlékezünk Szabadítónk, Jézus Krisztus engesztelésére.

    Ha eljátsszák a bizalmunkat, ha szertefoszlanak az álmaink, ha újra és újra összetörik a szívünk, ha igazságot akarunk és irgalomra van szükségünk, ha ökölbe szorul a kezünk és megerednek a könnyeink, ha tudnunk kell, mihez ragaszkodjunk és mit engedjünk el, akkor mindig emlékezhetünk Őrá. Az élet nem olyan kegyetlen, amilyennek időnként látszik. Az Úr végtelen könyörülete segíthet nekünk rálelni az utunkra, az igazságra és az életre.15

    Ha emlékszünk a szavaira és a példájára, akkor nem fogunk megsértődni vagy másokat megsérteni.

    Egy barátom édesapja szerelő volt. Becsületes munkája még alaposan megmosott kezén is megmutatkozott. Egy nap a templomban valaki azt mondta neki, hogy meg kellene mosnia a kezét, mielőtt ott szolgál. Sértődés helyett ez a jó ember szokásává tette, hogy a templomlátogatása előtt jó adag mosogatószerrel, kézzel elmosogatja az edényeket. Azokat példázza ő, akik a legártatlanabb kézzel és a legtisztább szívvel mennek fel „az Úr hegyére” és állnak meg „az ő szent helyén”.16

    Ha rosszindulat, neheztelés vagy harag van bennünk, vagy ha van miért bocsánatot kérnünk másoktól, akkor eljött a cselekvés ideje.

    Negyedszer, az Úr szeretné, ha emlékeznénk arra, hogy Ő mindig hazavár minket.

    Kérdezés és keresés által tanulunk. Addig ne is hagyjuk abba a kutatást, mígnem – T. S. Eliot szavait idézve – „megérkezünk oda, ahonnan elindultunk, és először ismerjük fel azt a helyet”.17 Ha készen álltok, akkor nyissátok ki a szíveteket újra a Mormon könyve előtt úgy, mintha először tennétek. Imádkozzatok igaz szándékkal újra úgy, mintha először tennétek.

    Bízzatok ebben a régi, halvány emlékben. Engedjétek, hogy kitágítsa a hiteteket. Istennel nincs olyan pont, ahonnan már ne lenne visszatérés.

    Az ősi és a mai próféták is azért esedeznek, hogy emberi gyarlóságok, hibák vagy gyengeségek miatt – legyenek ezek akár a sajátjaink, akár másokéi – ne maradjunk le az Úr visszaállított evangéliuma igazságairól, szövetségeiről és megváltó hatalmáról.18 Ez különösen fontos egy olyan egyházban, ahol mindannyian tökéletlen részvételünk által fejlődünk. Joseph próféta azt mondta: „Soha nem mondtam azt nektek, hogy tökéletes vagyok; a kinyilatkoztatásokban azonban, [amelyeket] tanítottam nektek, semmilyen tévedés nincsen.”19

    Ötödször, mindenkor emlékezni tudunk Őrá a sabbat napján az úrvacsora által. Halandó szolgálatának végén, feltámadt szolgálatának elején –mindkét alkalommal – Szabadítónk vette a kenyeret és a bort, és azt kérte, hogy emlékezzünk a testére és a vérére,20 „mert amikor csak ezt teszitek, emlékezni fogtok erre az órára, hogy veletek voltam”.21

    Az úrvacsora szertartása során tanúsítjuk az Atyaistennek, hogy készek vagyunk Fia nevét magunkra venni, Őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekünk adott, hogy Lelke mindig velünk lehessen.22

    Amulek tanítása szerint emlékezünk Őrá, amikor fohászkodunk a mezőinkért, a nyájainkért, a házunk népéért, és amikor emlékezünk a szűkölködőkre, a mezítelenekre, a betegekre és a nyomorultakra.23

    Végül pedig, hatodszor, a Szabadító azt a felhívást intézi hozzánk, hogy mindig emlékezzünk Őrá, ahogyan Ő is mindig emlékezik ránk.

    Az Újvilágban a feltámadt Szabadítónk odahívta magához a jelenlévőket, hogy egyenként bocsássák be kezüket az oldalába, és érezzék a szögek nyomait a kezén és a lábfején.24

    A szentírások így jellemzik a feltámadást: „minden végtag és ízület visszaállíttatik …a saját és tökéletes testéhez”, és „még a fejüknek egy hajszála sem veszik el”.25 Mivel ez így van, gondoljatok bele, hogyan lehet az, hogy Szabadítónk tökéletes, feltámadt teste még mindig magán viseli az oldalán ejtett sebet, valamint a szögek nyomait a kezén és a lábán.26

    A történelem folyamán más halandó emberekkel is előfordult, hogy keresztre feszítették őket. Azonban csak a mi Szabadítónk, Jézus Krisztus ölel át minket úgy, hogy még mindig magán viseli tiszta szeretetének jegyeit. Csak Ő tölti be azt a próféciát, mely szerint felemeltetik a keresztre, hogy mindannyiunkat, név szerint, magához vonzhasson.27

    Szabadítónk azt mondja:

    „Igen, ők tán megfeledkeznek, de én nem fogok elfeledkezni rólad…

    Íme, kezem tenyerére véstelek”.28

    Bizonysága így hangzik: „Én vagyok az, aki felemeltetett. Én vagyok Jézus, akit keresztre feszítettek. Én vagyok Isten Fia.”29

    Alázatosan bizonyságot teszek, és azért imádkozom, hogy mindenkor emlékezzünk Őrá – mindig, mindenben, és minden helyen, ahol csak vagyunk.30 Jézus Krisztus szent nevében, ámen.