2010–2019
Mint az elroshadt edény
Lábjegyzetek

Hide Footnotes

Megjelenítési stílus

Mint az elroshadt edény

Mi a legjobb, amit tehettek, amikor szeretteitek mentális vagy érzelmi kihívásokkal szembesülnek?

Péter apostol azt írta, hogy Jézus Krisztus tanítványai legyenek „rokonérzelműek”.1 Ebben a szellemben szeretnék szólni azokhoz, akik a mentális betegségek vagy érzelmi zavarok valamely formájától szenvednek, legyenek bár ezek a csapások enyhék vagy súlyosak, átmenetiek vagy élethosszig tartók. Érzékeljük ezen téma összetettségét, amikor azt halljuk, hogy a szakemberek neurózisról és pszichózisról, genetikai hajlamokról és kromoszóma hiányról, bipolaritásról, paranoiáról és skizofréniáról beszélnek. Bármennyire zavarba ejtő legyen is mindez, ezek a csapások a halandó élet valóságához tartoznak, és éppen annyira nem szégyellnivaló beismerni őket, mint a magas vérnyomás vagy egy hirtelen megjelenő rosszindulatú daganat elleni küzdelmet.

Miközben valamiféle békességet és megértést keresünk ezekben a nehéz ügyekben, alapvető fontosságú emlékeznünk arra, hogy – saját döntésünknek megfelelően – egy bukott világban élünk, ahol a mennyei célok érdekében újra és újra próbára tétetik az isteniség elérését célzó törekvésünk. Legnagyszerűbb biztosítékunk Isten tervében az, hogy ígéretet kaptunk egy Szabadítóra, egy Megváltóra, aki a Benne gyakorolt hitünk révén diadalmasan emel majd minket e próbák és megpróbáltatások fölé, még ha ennek ára felfoghatatlanul nagy is lesz, mind az Őt elküldő Atya, mind az elküldött Fiú számára. Csak e mennyei szeretet méltányolása az, ami a saját, kisebb mértékű szenvedéseinket először elviselhetővé, majd érthetővé, végül pedig megváltóvá teszi.

Hadd tegyem most félre az előbb említett rendkívüli betegségeket, és hadd összpontosítsak most a súlyos depresszív zavarra, közkeletű nevén a „depresszióra”. Amikor erről beszélek, akkor nem egy-egy rosszul sikerült napról, adóbevallási határidőkről, vagy olyan egyéb elkeserítő pillanatokról beszélek, melyekben mindannyiunknak része van. Időről időre mindenki szorong vagy lehangolt lesz. A Mormon könyve azt mondja, hogy Ammon és fivérei igencsak elcsüggedtek egy nagyon nehéz időszakban,2 és ez mindannyiunkkal megtörténhet. De ma valami komolyabbról beszélek: egy olyan súlyos csapásról, amely jelentősen korlátozza egy ember azon képességét, hogy teljes értékűen működjön; az elmében képződött kráterről, mely olyan mély, hogy senki nem jelentheti ki teljes felelősséggel, hogy biztosan elmúlna, ha az áldozatok kihúznák magukat és pozitívan gondolkodnának – habár én erőteljesen pártolom a kihúzott hátat és a pozitív gondolkodást!

Nem. Az elmének és a léleknek e sötét éjjele több mint egyszerű elkeseredés. Láttam egy abszolút angyali természetű férfinél is megjelenni, amikor elhunyt az, aki 50 éven át volt a szeretett házastársa. Láttam újdonsült anyáknál is azt, amit eufémisztikusan néha úgy is neveznek, hogy „babadepi”. Láttam, amint lecsap szorongó diákokra, veterán katonákra és felnőtt gyermekeik jólétéért aggódó nagymamákra.

És láttam a családjukról gondoskodni próbáló fiatal apáknál is. Ezt egyszer saját magamon is elborzadva tapasztaltam. Volt egy alkalom a házasságunk során – amikor a pénzügyi félelmek találkoztak a letaglózó kimerültséggel –, hogy egy teljességgel váratlan, de egyben nagyon is valóságos pszichikai csapás ért. Isten irgalma és családom szeretete segítségével tovább tevékenykedtem és dolgoztam, de ennyi év után is mélyen együtt érzek azokkal, akiket ennél is krónikusabban vagy mélyebben nyomaszt az ilyen gyászos homály. Persze mindannyian bátorságot merítünk azoktól, akik Joseph prófétával szólva „kutat[ták] a legsötétebb szakadéko[t] és [eltöprengtek rajta]”3, és kitartottak, amíg keresztüljutottak; nem utolsósorban említve Abraham Lincolnt, Winston Churchillt, valamint George Albert Smith eldert. Ez utóbbi ember az adományozási korszakunk egyik leggyengédebb és legkrisztusibb férfija, aki több évig küzdött a visszatérő depresszió ellen, mielőtt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza általános szeretetnek örvendő nyolcadik prófétájává és elnökévé vált.

Mi tehát a legjobb lépés, ha mentális vagy érzelmi zavarok támadnak meg titeket vagy szeretteiteket? Mindenekelőtt ne veszítsétek el hiteteket Mennyei Atyátokban, aki jobban szeret titeket, mint ahogy azt fel tudjátok fogni. Amint azt Monson elnök oly megindítóan mondta múlt szombaton este a segítőegyleti nővéreknek: „Ez a szeretet soha nem változik. […] Ott van, amikor szomorúak vagy boldogak, csüggedtek vagy reményteljesek vagytok. Akár úgy érzitek, hogy megérdemlitek, akár nem, Isten szeretete mindig rendelkezésetekre áll. Egyszerűen mindig ott van.”4 Soha, de soha ne kételkedjetek ebben, és soha ne keményítsétek meg a szíveteket. Hithűen gyakoroljátok az áhítat kipróbált formáit, melyek elhozzák az Úr Lelkét az életetekbe. Kérjétek ki azoknak a tanácsát, akik lelki jólétetek kulcsait birtokolják. Kérjetek papsági áldásokat és becsüljétek meg azok hatalmát. Vegyetek hetente az úrvacsorából, és szorosan kapaszkodjatok Jézus Krisztus engesztelésének tökéletesítő ígéreteibe. Higgyetek a csodákban! Oly sokat láttam megtörténni, amikor minden más arra utalt, hogy elveszett a remény. A remény soha nem vész el. Ha ezek a csodák nem érkeznek gyorsan, maradéktalanul vagy látszólag egyáltalán, emlékezzetek a Szabadító saját gyötrelmes példájára: ha nem múlik el a keserű pohár, akkor idd ki és légy erős, bízva az eljövendő boldogabb napokban.5

Azért, hogy lehetőség szerint megelőzhessétek a betegséget, figyeljétek a stressz tüneteit magatokon és azokon, akiken esetleg segíthettek. Hasonlóan, mint az autótok esetében, figyelmezzetek az emelkedő hőmérsékletekre, túlzott sebességre, vagy alacsony üzemanyagszintre. Amikor „kimerüléses depresszió” fenyeget, tegyétek meg a szükséges kiigazításokat. A kimerültség mindannyiunk gyakori ellensége, tehát lassítsatok, hűtsétek le magatokat, töltődjetek fel és tankoljatok! Az orvosok azt ígérik nekünk, hogy ha nem fordítunk időt arra, hogy egészségesek legyünk, akkor később egészen biztosan időt fogunk fordítani arra, hogy betegek legyünk.

Ha továbbra is legyengítenek a dolgok, kérjétek ki olyan elismert emberek véleményét, akik hivatalos képzéssel, szakértelemmel és helyes értékekkel rendelkeznek. Legyetek őszinték velük a kórtörténetetekkel és a küszködésetekkel kapcsolatban. Imádságosan és felelősségteljesen fontoljátok meg a tanácsaikat és az előírt megoldásaikat. Ha vakbélgyulladásotok lenne, Isten elvárná tőletek, hogy papsági áldást kérjetek és az elérhető legjobb orvosi kezelést vegyétek igénybe. Így van ez az érzelmi zavarok esetén is. Mennyei Atyánk elvárja tőlünk, hogy vegyük igénybe az összes csodálatos ajándékot, amelyet ebben a dicsőséges adományozási korszakban biztosított.

Akár ti vagytok az érintettek, akár egy ilyen ember gondviselői vagytok, próbáljátok meg elkerülni, hogy a feladatotok nagysága maga alá temessen benneteket. Ne gondoljátok, hogy mindent meg tudtok javítani, de javítsátok meg azt, amit tudtok. Ha azok csak kis győzelmek is, legyetek értük hálásak, és legyetek türelmesek. A szentírásokban az Úr több tucatnyi alkalommal parancsolja azt valakinek, hogy „csillapodj” vagy „légy nyugodt” – és várj.6 Bizonyos dolgok türelmes elviselése része halandó oktatásunknak.

Ti gondviselők pedig, azon elkötelezett erőfeszítéseitek során, hogy segítsetek valakinek az egészségén, ne romboljátok le a sajátotokat. Legyetek bölcsek minden dologban. Ne fussatok gyorsabban, mint ahogy azt erőtök engedi.7 Bármiről vagytok is képesek vagy képtelenek gondoskodni, felajánlhatjátok az imáitokat és a „színleletlen szeretet[eteket]”8 „A szeretet hosszútűrő, kegyes; …[m]indent elfedez, …mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.”9

Emlékezzünk arra is, hogy minden betegség és nehéz kihívás mellett még mindig sok dolog van az életben, ami reménnyel és hálával tölthet el. Végtelenül többek vagyunk, mint a korlátaink és a küszködéseink! Stephanie Clark Nielson és a családja már több mint 30 éve a barátaink. 2008 augusztus 16-án Stephanie-t és a férjét Christiant repülőgép-szerencsétlenség érte. A baleset és az azt követő tűz olyan súlyosan eltorzította Stephanie külsejét, hogy a kórházba érkező családtagjai csak lábujjának lakkozott körmei alapján tudták azonosítani. Szinte semmi esély nem volt rá, hogy életben maradjon. Három hónapnyi mesterséges altatás után végül magához tért, és meglátta a külsejét. Ezt követően jött a léleksebző, szörnyű depresszió. Négy, hétévesnél fiatalabb gyereke volt, és Stephanie nem akarta, hogy valaha is újra lássák őt. Úgy érezte, hogy jobb lenne nem élnie. „Azt gondoltam, könnyebb lenne – mondta nekem később Stephanie az irodámban –, ha egyszerűen csak elfeledkeznének rólam, és én csendben elillannék az életükből.”

Örökre szóló érdemeként azonban, valamint a férje, családja, barátai és négy gyönyörű gyermeke (valamint a másfél éve született ötödik gyermekük) imái révén, Stephanie visszaküzdötte magát az önpusztítás szakadékából, hogy az ország egyik legnépszerűbb „kismama bloggerévé” váljon, aki nyíltan kijelenti négymillió olvasójának, hogy az anyaság életének „isteni rendeltetése”, ahogyan az is az, hogy megbecsüljön minden napot, amely ezen a gyönyörű földön adatott számára.

Bármi legyen is küszködésetek természete, fivéreim és nőtestvéreim – mentális, érzelmi, fizikai vagy egyéb –, ne szavazzatok az élet értékessége ellen azáltal, hogy véget vettek neki! Bízzatok Istenben! Tartsatok ki a szeretetében! Tudnotok kell, hogy egy nap a hajnal fényesen felhasad, és elűzi a halandóság összes árnyékát. Bár néha úgy érezhetjük magunkat (a Zsoltáríró szavaival szólva) „mint az elroshadt edény”10, emlékeznünk kell arra, hogy az az edény az isteni fazekas kezében van. Az összetört csontokhoz és szívekhez hasonlóan, az összetört elmék is gyógyíthatók. Miközben Isten ezeken a javításokon munkálkodik, mindenki más azzal segíthet, ha irgalmas, ítélkezéstől mentes, és kedves lesz.

Bizonyságomat teszem a szent feltámadásról, az Úr Jézus Krisztus engesztelésében foglalt áldásoknak eme kimondhatatlan sarokkövéről! Pál apostollal szólva teszem bizonyságomat, hogy ami elvettetik romlandóságban, egy napon feltámasztatik romolhatatlanságban, és ami elvettetik erőtelenségben, végül feltámasztatik erőben.11 Tanúságomat teszem arról a napról, melyen szeretteink, akiknek ismertük a halandóságban viselt fogyatékosságait, megdicsőülve és nagyszerűen fognak előttünk állni, testük és elméjük lélegzetelállító tökéletességében. Mily izgalmas pillanat lesz az! Nem is tudom, hogy annak fogunk-e jobban örülni, hogy mi magunk megtapasztalhattuk egy ilyen csoda megtörténtét, vagy annak, hogy ők teljességgel tökéletesek, és „végre már szabadok”12 Addig az óráig, amikor is Krisztus tökéletes ajándéka nyilvánvalóvá lesz mindannyiunk számára, éljünk hit által, kapaszkodjunk erősen a reménybe, és legyünk „rokonérzelműek”13. Ezért imádkozom, Jézus Krisztus nevében, ámen.