Bekötözni sebeiket
Henry B. Eyring elnök
első tanácsos az Első Elnökségben
Azért imádkozom, hogy felkészültek legyünk mindazon papsági szolgálat biztosítására, melyet az Úr elénk állít halandó utazásunk során.
Mindannyiunknak megadatott az az áldás, hogy felelősek vagyunk másokért. Isten papságát viselni azt jelenti, hogy Isten felelőssé tesz bennünket az Ő gyermekeinek örök életéért. Ez valóságos, csodálatos, és olykor erőnket meghaladónak tűnhet.
Vannak ma este itt olyan elderek kvórumának elnökei, akik tudják, miről beszélek. Nézzük, mi történt az egyikőtökkel. Valószínűleg már sokatokkal előfordult – akár többször is. A részletek ugyan változnak, de az alaphelyzet ugyanaz.
Egy általatok kevésbé ismert elder a segítségeteket kérte. Úgy alakultak a dolgai, hogy még ma át kell költöznie a feleségével és a kisbabájukkal egy másik lakásba a közelben.
A feleségével már kölcsönkérték az egyik barátjuk furgonját a mai napra, hogy a személyes dolgaikat és háztartási eszközeiket átszállítsák. A barátjuk kölcsönadta az autót. A fiatal apa elkezdte bepakolni a dolgaikat a kocsiba, de már a legelején megsérült a háta. A barát, akitől a furgont kölcsönkérték, nem ért rá, hogy segítsen. A fiatal apa kétségbeesett helyzetben érezte magát. Rád gondolt, az elderek kvórumának elnökére.
Mire segítséget kért, már késő délután volt. Aznap estére egy egyházi gyűlés is tervben volt. Már megígérted a feleségednek, hogy segítesz az otthoni teendőkben aznap. A gyermekeid is megkértek, hogy csináljatok meg valamit közösen, de még nem kerítettél rá sort.
Azt is tudtad, hogy a kvórum tagjai – különösen a leginkább hithűek, akiknek általában szólni szoktál, ha segítség kell – hozzád hasonlóan el vannak foglalva.
Az Úr tudta, hogy ilyen napjaid is lesznek, amikor elhívott ebbe a pozícióba, ezért egy történetet is adott neked, hogy buzdítson. Egy túlterhelt papságviselőknek szóló példázat ez. Olykor az irgalmas szamaritánus történetének is hívjuk. Ez azonban valójában egy nagyszerű papságviselő története ezekben a sűrű, nehéz utolsó napokban.
A történet ugyanis tökéletesen illik a túlterhelt papsági szolgálóra. Csak emlékezzetek rá, hogy ti a szamaritánusok vagytok, nem pedig a pap vagy a lévita, akik elmentek a sebesült mellett.
Lehet, hogy nem jutott eszetekbe ez a történet, amikor ilyen helyzetben voltatok. Imádkozom azonban, hogy a jövőben emlékezzetek rá, amikor ismét ilyen napok jönnek, mert bizonyosan jönni fognak.
Nem szólnak arról a szentírások, hogy a szamaritánus mit keresett a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton. Nem valószínű, hogy csak egyedül sétálgatott volna, hiszen tudnia kellett, hogy rablók leselkednek az óvatlanokra. Komoly utazáson volt, és szokás szerint volt vele egy málhás állat, valamint olaj és bor is.
Az Úr szavai szerint amikor a szamaritánus meglátta a sebesültet, megállt, mert „könyörületességre indula”.
Nemcsak könyörületet érzett, hanem cselekedett is. Soha ne feledjétek a beszámoló konkrétumait:
„És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.
Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked.”1
Ti és azok a papságviselők, akiknek a vezetésére elhívást kaptatok, legalább három dologban biztosak lehettek. Először is, az Úr megadja nektek – ha kéritek – a könyörület érzését, amelyet Ő is érez a szükséget látók iránt. Másodszor, másokat is ad majd – mint a fogadóst –, akik csatlakoznak hozzátok a szolgálatotokban. És harmadszor, az Úr – az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan – bőségesen kárpótolja mindazokat, akik csatlakoznak hozzá a szükséget látók megsegítésében.
Ti, kvórumelnökök valószínűleg már nem egyszer cselekedtetek ezen bizonyosságok alapján. Másokat is felkértetek az Úr papságából, hogy segítsenek, bízva abban, hogy könyörülettel reagálnak. Nem féltetek azokat megkérni, akik korábban a leggyakrabban reagáltak, mert tudtátok, hogy könnyen éreznek könyörületet. Azzal a tudattal kértétek meg őket, hogy a múltban már érezték az Úr bőkezűségét, amikor úgy döntöttek, hogy segítenek. Megkértetek olyanokat is, akik eleve nagyon leterheltek voltak, tudván, hogy minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb kárpótlást nyernek majd az Úrtól. Akik pedig a múltban már segítettek, érezték a Szabadító túlcsorduló háláját.
Könnyen előfordulhat, hogy arra éreztetek késztetést, hogy ne kérjetek meg valakit, hogy segítsen fel-, majd lepakolni azt az autót. Vezetőként jól ismeritek a kvórumtagjaitokat és a családjaikat. Az Úr tökéletesen ismeri őket.
Tudja, kinek a felesége áll az összeomlás szélén, mert a férje nem tudott időt találni arra, hogy megtegye számára, ami szükséges ahhoz, hogy gondoskodjon róla. Tudja, mely gyermekek kapnak áldásokat abból, hogy látják, amint apjuk még egy alkalommal segíteni indul másokon, illetve melyeknek van szüksége arra az érzésre, hogy számítanak annyira az apjuknak, hogy azon a napon velük tölti az idejét. Azt is tudja azonban, hogy kinek lenne szüksége a szolgálatra szólító felhívásra, aki talán nem tűnik majd lelkes és készséges jelöltnek.
Nem ismerhetitek tökéletesen az összes kvórumtagot, Isten azonban igen. Így hát, ahogyan már oly sokszor, most is imádkoztatok, hogy megtudjátok, kit kérjetek meg mások szolgálatára. Az Úr tudja, kinek származik majd áldása abból, ha segítségre kérik, és kinek hoz áldást a családjára az, ha nem kérik meg. Ez az a kinyilatkoztatás, amelyet elvárhattok, amikor a papságban vezettek.
Láttam ezt megtörténni fiatalemberként. A papok kvórumának első segéde voltam. Egy nap a püspök hívott otthon. Azt mondta, hogy szeretné, ha elmennék vele meglátogatni egy özvegyet, aki komoly szükséget szenved. A püspöknek szüksége volt rám.
Miközben otthon arra vártam, hogy felvegyen, nem értettem valamit. Tudtam, hogy a püspöknek erős és bölcs tanácsosai vannak. Egyikük híres bíró volt, a másik pedig egy nagy vállalatot irányított, és később általános felhatalmazott lett belőle. A püspök is általános felhatalmazottként szolgált a későbbiekben. Miért egy tapasztalatlan papnak mondta a püspök, hogy „a segítségedre van szükségem”?
Nos, ma már jobban tudom, mit mondott valójában: „Az Úr meg szeretne áldani téged.” Az özvegy otthonában elképedve láttam, amint elmondja az asszonynak, hogy nem kaphat támogatást az egyháztól, amíg ki nem tölti a költségvetési nyomtatványt, amelyet korábban már otthagyott nála. Hazafelé, látva megrökönyödésemet, kuncogott a csodálkozásomon, és azt mondta: „Hal, ha ő majd kordában tudja tartani azt, hogy mire költ, akkor képes lesz másoknak is segíteni.”
Egy másik alkalommal a püspök elvitt magával egy alkoholista szülőpár otthonába, akik két megrettent kislányt küldtek az ajtóhoz, hogy fogadjanak bennünket. Miután beszélgetett a két kislánnyal, visszaindultunk, és azt mondta nekem: „Még nem változtathatunk az életükben lévő tragédián, de most már érzik, hogy az Úr szereti őket.”
Egy másik este egy olyan férfi otthonába vitt, aki már évek óta nem jött az egyházba. A püspök elmondta neki, mennyire szereti őt, és milyen nagy szüksége van rá az egyházközségnek. Úgy tűnt, mindez nincs különösebb hatással a férfira. Rám viszont ennek az élménynek és minden további alkalomnak, amikor a püspök magával vitt, komoly hatása volt.
Nem áll módomban megtudni, hogy a püspök vajon imádkozott-e arról, hogy melyik papnak jelentene áldást, ha magával vinné őket ezekre a látogatásokra. Lehet, hogy sok más alkalommal más papokat vitt magával. Az Úr azonban tudta, hogy egy napon majd én is püspök leszek, aki felkéri a kihűlt hitűeket, hogy térjenek vissza az evangélium melegéhez. Az Úr tudta, hogy egy napon olyan papsági felelősséget kapok majd, amely Mennyei Atyánk több száz és több ezer keserves fizikai szükséget látó gyermeke iránti szolgálatra hív.
Ti, fiatal férfiak nem tudhatjátok, milyen papsági szolgálatra készít fel benneteket az Úr. Azonban minden papságviselő számára a lelki segítségnyújtás jelenti a nagyobb kihívást. Mindannyiunknak megadatott ez a feladat. Ez együtt jár azzal, hogy egy kvórum tagjai vagyunk. Ez együtt jár azzal, hogy egy család tagjai vagyunk. Ha bárkinek a hitét megtámadja a Sátán a kvórumotokban vagy a családotokban, akkor könyörületet éreztek. A szamaritánus által nyújtott szolgálathoz és irgalmassághoz hasonlóan ti is a sebeikre való gyógyító balzsammal szolgáljátok őket szükségük idején.
Teljes idejű misszionáriusi szolgálatotok idején ezrekhez juttok majd el, akik hatalmas lelki szükségleteket látnak. Amíg ti nem tanítjátok őket, sokan nem is lesznek tudatában annak, hogy lelki sebesüléseik vannak, amelyek ellátatlanul maradva a végtelen nyomorúságba taszítják őket. Az Úr megbízásában jártok majd, hogy megmentsétek őket. Kizárólag az Úr képes bekötözni a lelki sebeiket, amikor elfogadják az örök élethez vezető szertartásokat.
Kvórumtagként, házitanítóként és misszionáriusként sem vagytok képesek segíteni az embereknek a lelki sérülések helyreállításában, csak ha a saját hitetek élénk. Ez sokkal többet jelent annál, hogy rendszeresen olvassátok a szentírásokat és imádkoztok felőlük. A pillanatnyi ima és a szentírásokra vetett gyors pillantás nem elégséges felkészülés. A biztosíték arról, hogy mire lesz szükségetek, a Tan és a szövetségek 84. szakaszában található tanácsból származik: „Azon se aggodalmaskodjatok előre, hogy mit mondjatok; inkább tegyétek félre elmétekben állandóan az élet szavait, és az adott órában megadatik nektek az a rész, ami minden egyes embernek kimérendő.”2
Erre az ígéretre csak akkor tarthatunk igényt, ha „félretesszük”, vagyis felhalmozzuk az élet szavait, mégpedig folyamatosan. Az e szentírásban szereplő félretenni, vagy kincsként felhalmozni kifejezés nekem azt sugallja, hogy a szavakhoz érzések társulnak. Például amikor olyasvalakinek próbáltam segíteni, aki megingott a Joseph Smith próféta isteni elhívásába vetett hitében, akkor visszaemlékeztem bizonyos érzésekre.
Nem csupán a Mormon könyvében szereplő szavakra. Az igazságról való bizonyosság érzésére, amely minden alkalommal megérint, akkor is, amikor csak néhány sort olvasok a Mormon könyvéből. Nem ígérhetem, hogy ez az érzés mindenkihez eljön, aki kétségekkel küzd Joseph próféta vagy a Mormon könyve kapcsán. De azt tudom, hogy Joseph Smith a visszaállítás prófétája. Tudom, hogy a Mormon könyve Isten szava, mert kincsként bánok vele.
Tapasztalatból tudom, hogy képesek vagytok elnyerni a Lélektől az igazságról való bizonyosságot, mert hozzám is elérkezett. Nektek és nekem is rendelkeznünk kell ezzel a bizonyossággal, mielőtt az Úr olyan, általunk szeretett utazók útjába helyez bennünket, akiket megsebesítettek az igazság ellenségei.
Egy másik felkészülést is meg kell tennünk. Emberi tulajdonság, hogy megkeményedünk mások fájdalmával szemben. Ez az egyik oka annak, amiért a Szabadító olyan sokat beszélt az engeszteléséről; arról, hogy magára veszi Mennyei Atyánk minden gyermekének fájdalmát és bánatát, hogy tudja, hogyan lehet segítségükre.
Még Mennyei Atyánk halandó papságviselőinek legjobbjai sem érnek fel könnyen a könyörület ezen normájához. Emberi hajlamunk a türelmetlenség azon személy iránt, aki nem képes észrevenni a számunkra oly egyértelmű igazságot. Óvatosnak kell lennünk, hogy türelmetlenségünk ne jelenjen meg ítéletként vagy elutasításként.
Amikor arra készülünk, hogy az Úr papsági szolgáiként segítséget nyújtsunk, egy szentírásnak kell vezetnie minket. Tartalmaz egy ajándékot, amelyre szükségünk lesz utunk során, bárhová küldjön is minket az Úr. Az irgalmas szamaritánus birtokában volt ennek az ajándéknak. Nekünk is szükségünk van rá, és az Úr elmondta, hogyan találhatjuk meg:
„Ezért tehát, szeretett testvéreim, ha nincs bennetek jószívűség, akkor semmik vagytok, mert a jószívűség soha el nem múlik. Ragaszkodjatok tehát a jószívűséghez, ami a legnagyobb mindenek között, mert minden dolognak el kell múlnia –
De a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart; és jó sora lesz annak, akiről az utolsó napon úgy találtatik, hogy rendelkezik ezzel.
Imádkozzatok tehát, szeretett testvéreim, szívetek minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön benneteket ez a szeretet, melyet mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak; hogy Isten fiaivá legyetek; hogy amikor megjelenik, akkor olyanok legyünk, mint ő, mert a maga valóságában fogjuk látni őt; hogy meglehessen ez a reménységünk; hogy megtisztulhassunk, miként ő is tiszta.”3
Azért imádkozom, hogy felkészültek legyünk mindazon papsági szolgálat biztosítására, melyet az Úr elénk állít halandó utazásunk során. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.