A kézikönyvvel kapcsolatos képzés a szabadítás munkájára fekteti a hangsúlyt

Eyring elnök a gyűlésről azt mondta, ez egy „második [lehetőség], hogy felfedezzük, hogyan használható még hatékonyabban a kézikönyv”, majd arra buzdította a vezetőket, hogy növeljék a kinyilatkoztatás elnyerésére való képességüket.

„Csak a Lélek által tudhatjuk meg, hogyan alkalmazzuk a kézikönyvben olvasottakat – mondta. – Célszerűtlennek tűnhet elvárni vagy egyáltalán remélni a mindennapos szolgálatotok során a kinyilatkoztatások áradatát. A kinyilatkoztatás nem érkezik hit és kemény munka nélkül, de lehetséges elnyerni azt.”

Eyring elnök megígérte, hogy ha a vezetők dolgoznak és imádkoznak azért, hogy „megért[sék] és köves[sék] az élet szavait”, melyeket megkaptak, az Úr majd segít nekik a saját erejükön túl szolgálni és vezetni.

„A kézikönyv tanokra épül – mondta Oaks elder –, és rövidebb az előzőnél, mert számos témánál tartózkodik attól, hogy konkrét szabályokat vagy utasításokat adjon. Ehelyett leírja azokat a tantételeket, melyeket a sugalmazott vezetők a helyi körülményeikre vonatkoztathatnak.”

Bednar elder és Christofferson elder figyelmeztette a vezetőket, hogy ne ugorják át a 2. kézikönyv első néhány fejezetét csak azért, hogy rögtön az azt követő fejezetek irányelveihez jussanak. Ezek az első fejezetek fektetik le az utánuk következő tantételek és irányelvek megértéséhez és alkalmazásához szükséges alapot.

Bednar elder elmondta, hogy ahhoz „hogy [a kézikönyv] tantétel alapú legyen, kevesebb konkrét utasítással, a kötelességeink terén lelkileg sokkal nagyobb és precízebb lelki követelményeket támaszt”.

„A tan, a szövetségek és az Első Elnökség, illetve a Tizenkettek által meghozott irányelvek tekintetében nem térünk el a kézikönyvtől – mondta Nelson elder. – Néhány más tevékenység esetében megengedett…, hogy azokat a helyi körülményeknek megfelelően alakítsák.”

Porter elder szerint az „Egységesség és adaptálás” című, 17. fejezet azért került a könyvbe, hogy segítsenek a helyi vezetőknek a Lélekre hagyatkozni, és annak eldöntésében, hogy mikor van szükség bizonyos programokat a helyi szükségletekre adaptálni. A fejezet elmagyarázza, mi az, amin nem változtathatnak, és megnevezi azt az öt körülményt, melyekben az adaptálás elvégezhető: családi körülmények, korlátozott utazási és kommunikációs feltételek, alacsony létszámú kvórumok vagy osztályok, nem elegendő számú vezető, és bizonyos biztonsági körülmények.

„[A] helyénvaló adaptálás nem gyengíti az egyházat, hanem inkább erősíti!” – mondta Porter elder egy üzenetben, melyet W. Craig Zwick elder, a Hetvenek tagja olvasott fel. Inspirált adaptáláskor a helyi vezetők ne érezzék úgy, hogy beérik kevesebbel, mint az ideális. „[Az] egyház minden egységének rendelkezésére állnak az Isten gyermekeinek szabadulásához és felmagasztosulásához szükséges tanok, szertartások, a papsági hatalom és a Lélek ajándékai” – írta Porter elder.

A 2. kézikönyvben található változtatások a szabadítás munkájának előmozdítását szolgálják. Eyring elnök ezt mondta: „A kézikönyv kinccsé válik számunkra, ha arra használjuk, hogy segítsünk másoknak is az örök élethez vezető ösvényt választani. Ez a célja.”

„A szabadítás munkája az egyházközségben és a cövekben” címet viselő 5. fejezet számos olyan témát sorakoztat fel, melyeket korábban külön tárgyaltak. Ilyenek az egyháztag-misszionáriusi munka, a megtértek megtartása, az aktivizálás, a templomi és családtörténeti munka, és az evangélium tanítása.

„Pál azt mondta, hogy ebben az utolsó adományozási korszakban minden dolgot Krisztusban kell egybegyűjtenünk” – mondta Bednar elder (lásd Efézusbeliek 1:10). – Egy munka van.”

Például, amit korábban néhányan az egyház különböző misszióinak tekintettek, azok „különböző megközelítésből ugyan, de ugyanarról a munkáról [szólnak]” – mondta. A misszionáriusi munka feladata, hogy az evangéliumot hirdesse és meghívjon másokat, hogy részesüljenek a szent szertartásokban és kössenek szövetségeket. A szentek tökéletesítése – beleértve a megtartást, aktiválást és tanítást is – azt jelenti, hogy a szertartások és szövetségek tiszteletben tartására ösztönözzük az embereket. A családtörténet és a templomi munka elvégzésével a halottak megváltása teszi lehetővé azt, hogy szertartásokat végezzünk és szövetségeket kössünk a halottakért.

Holland elder azt mondta, hogy általánosságban a kézikönyv változtatásai segítenek megérteni, hogy a kvórum- és segédszervezeti vezetők nem csak azért vannak az egyházközségi tanácsban, hogy a saját kvórumuk és segédszervezetük tagjaira gondoljanak, hanem minden egyháztag lelki jólétéért közösen felelősek.

Cook elder segített tisztázni, hogy a 2. kézikönyv néhány irányelvi változtatása hogyan járul hozzá a szabadítás munkájához.

Hangsúlyozta a püspökök és az egyházközségi tanácsgyűlések fontosságát a jóléti szükségletekben, most, hogy nincs többé jóléti gyűlés. Elmagyarázta a melkisédeki papsági vezetők egyre növekvő szerepét abban, hogy tanácskozzanak a kvórum tagjaival. Továbbá tisztázta azokat a változtatásokat, melyek lehetővé teszik, hogy a nem teljes templomi érdemességgel rendelkező édesapák bizonyos körülmények között részt vehessenek a családtagjaikért végzett szertartásokban, és közreműködjenek a megáldásukban.

„Nem programok levezénylése vagy szervezetek irányítása a dolgunk – mondta Bednar elder. – Mindez szükséges, de nem elegendő. Ez a szabadítás munkája. Amikor pedig elgondolkozunk a szertartásokon és a szövetségeken, akkor a papsági vezetők rendre felteszik a kérdést, hogy egy adott egyén vagy család életében mi kell, hogy legyen a következő szertartás, és hogyan tudunk nekik segíteni a felkészülésben.”

Scott elder aggodalmát fejezte ki, mert néhány helyen a vezetők elszalasztják a lehetőséget, hogy a nőket is bevonják a tanácskozásba. „Amikor arra buzdítják a [nőket], hogy tartózkodás nélkül vegyenek részt az egyházközségi tanácsgyűléseken, az ötleteik mindig hasznosak és sugalmazóak” – mondta.

A vezetők úgy tudják ösztönözni a nőtestvérek részvételét, ha személyesen felkérik őket, és kifejezik hálájukat az elmondott meglátásokért és javaslatokért, magyarázta Scott elder.

„Van egy plusz áldás is az olyan papsági vezetők számára, [akik követik ezeket az irányelveket]. Ezek a férfiak sokkal hálásabbak tudnak lenni a feleségük, saját otthonukban betöltött szent szerepéért” – tette hozzá.

Megtanította annak fontosságát, hogy közös nevezőre jussanak a tanácstagok. Amikor egy vezető azt érzi, hogy ez megtörtént, mutasson rá, és szavaztassa meg a döntést. Olyan esetekben, amikor az egyháztagok véleménye nem osztatlan, a vezetők kérjék ki az egyházközségi tanács minden tagjának véleményét, fejezzék ki hálájukat az elmondott meglátásokért, hozzanak döntést, és kérjék a tanács tagjait, hogy együttesen támogassák azt. Scott elder kihangsúlyozta, mennyire fontos a titoktartás az egyházközségi tanács ügyeiben.

Nelson elder a képzést három reményének kifejezésével zárta: hogy az egyszerűsítés miatt az egyháztagok idejét és erőforrásait hatékonyabban használhatják majd; hogy a papság hatalma minden papságviselőben megerősödik, hogy megáldhassanak minden egyént és minden családot az egyházban; és hogy az egyháztagok erősödjenek az elkötelezettségükben és tanítványi mivoltukban.