A szabadító szertartások csodálatos világosságot fognak hozni nekünk

A Hűek a hithez úgy fogalmaz, hogy a „szertartás az olyan szent, hivatalos cselekmény, melyet a papság felhatalmazása által végeznek. [Azokat a] szertartások[at, amelyek] elengedhetetlenek a felmagasztosulásunkhoz… szabadító szertartásoknak hívjuk. Ilyen többek között a keresztelés, a konfirmáció, a melkisédeki papságba való elrendelés (férfiak számára), a templomi felruházás és a házassági pecsételés.”²

David A. Bednar elder ezt tanította: „A szabadításnak és felmagasztosulásnak az Úr egyházában végzett szertartásai… felhatalmazott csatornákat alkotnak, melyeken át a menny áldásai és hatalmai beáramolhatnak egyéni életünkbe.”³

A két oldallal bíró éremhez hasonlóan az összes szabadító szertartást Istennel kötött szövetségek kísérik. Isten áldásokat ígért nekünk, ha hithűen tiszteletben tartjuk azokat a szövetségeket.

Amulek próféta kijelentette, hogy „ez… a felkészülés ideje az Istennel való találkozásra” (Alma 34:32). Hogyan készülünk fel? Úgy, hogy érdemesen részesülünk a szertartásokban. Továbbá pedig – amint azt Russell M. Nelson elnök mondta – meg kell maradnunk a szövetség ösvényén. Nelson elnök így folytatta: „A Szabadító követése iránti elkötelezettségetek – azáltal, hogy szövetségeket köttök Vele, majd meg is tartjátok azokat a szövetségeket –, minden olyan lelki áldás és kiváltság előtt megnyitja majd az ajtót, amely csak elérhető a férfiak, nők és gyermekek számára mindenhol.”⁴

Sokatokhoz hasonlóan John és Bonnie Newman is részesült a Nelson elnök által megígért lelki áldásokban. Az egyik vasárnap, miután Bonnie istentiszteleten járt a három kisgyermekükkel, így szólt Johnhoz, aki nem volt az egyház tagja: „Ezt nem tudom egyedül csinálni. El kell döntened, hogy eljársz-e velünk az én egyházamba, vagy választasz egy olyan egyházat, ahova együtt járhatunk, de a gyerekeknek tudniuk kell, hogy az apjuk is szereti Istent.” A következő vasárnapon, majd az összes többi vasárnapon is, John nemcsak hogy ott volt, de szolgált is: az évek során számos egyházközségben, gyülekezetben és elemiben zongorázott. 2015 áprilisában kiváltságomban állt találkozni vele, és ezen a találkozón arról beszélgettünk, hogy a legjobban úgy tudná kimutatni a Bonnie iránti szeretetét, ha elvinné a templomba – ez azonban nem történhet meg, hacsak John meg nem keresztelkedik.

Miután 39 éven keresztül járt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházába, John 2015-ben megkeresztelkedett. Egy évvel később Johnt és Bonnie-t egymáshoz pecsételték a Tennessee-i Memphis templomban – 20 évvel azután, hogy Bonnie részesült a saját felruházásában. A 47 éves fiuk, Robert, ezt mondta az apjáról: „Apa tényleg, de tényleg kivirult, amióta megkapta a papságot!” Bonnie még hozzátette: „John mindig is boldog és vidám ember volt, de a szertartások elnyerése és a szövetségei tiszteletben tartása fokozta a kedvességét.”

Évekkel ezelőtt Boyd K. Packer elnök így figyelmeztetett: „Az evangélium szertartásai nélkül a jó magaviselet sem megváltani, sem felmagasztalni nem fogja az emberiséget.”⁵ Mi több, nemcsak a szertartásokra és szövetségekre van szükségünk ahhoz, hogy visszatérjünk az Atyánkhoz, hanem szükségünk van a Fiára, Jézus Krisztusra, és az Ő engesztelésére is.

Benjámin király azt tanította, hogy csakis Krisztus nevében és neve által érkezhet szabadítás az emberek gyermekeihez (lásd Móziás 3:17; lásd még Hittételek 1:3).

Engesztelése által Jézus Krisztus megváltott minket Ádám bukásának következményeitől, és lehetővé tette a bűnbánatunkat, valamint a későbbi felmagasztosulásunkat. Élete által példát mutatott nekünk a szabadító szertartások elnyerésére, melyekben „megnyilvánul az isteniség hatalma” (T&Sz 84:20).

Miután a Szabadító részesült a keresztelés szertartásában, hogy „minden igazlelkűséget betöltsön” (lásd 2 Nefi 31:5–6), Sátán megkísértette. Ehhez hasonlóan a mi kísértéseink sem érnek véget a keresztelkedéssel vagy a pecsételéssel, ám a szent szertartások elnyerése és a hozzájuk kapcsolódó szövetségek tiszteletben tartása csodálatos világossággal tölt el bennünket, és erőt ad ahhoz, hogy ellenálljunk a kísértéseknek, és leküzdjük azokat.

Ésaiás azt jövendölte, hogy az utolsó napokban „a föld megfertőztetett”, „mert eltértek szertartásaimtól” (Ésaiás 24:5 és T&Sz 1:15).

Egy Joseph Smith prófétának ehhez kapcsolódóan kinyilatkoztatott figyelmeztetés szerint néhányan „ajkaikkal közelednek [az Úrhoz,] az emberek parancsolatait… tanokként tanítják, kiknél megvan az isteniség látszata, ám annak hatalmát megtagadják” (Joseph Smith története 1:19).

Pál is figyelmeztetett, hogy sokaknál meglesz „a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld” (2 Timótheus 3:5). Ismétlem: ezeket kerüld!

Az élet számos zavaró tényezője és kísértése olyan, mint a „ragadozó farkasok” (Máté 7:15). Az igaz pásztor feladata, hogy felkészítse, megvédelmezze és figyelmeztesse a juhokat és a nyájat, amikor ezek a farkasok közelítenek (lásd János 10:11–12). A Jó Pásztor tökéletes életének követésére törekvő bojtárokként vajon nem vagyunk-e mi is a saját lelkünk és mások lelkének pásztorai? Az általunk az imént támogatott próféták, látnokok és kinyilatkoztatók tanácsainak, valamint a Szentlélek hatalmának és ajándékának birtokában megláthatjuk a közelítő farkasokat, ha éberek és felkészültek vagyunk. Ezzel szemben amikor saját lelkünk és mások lelkének nemtörődöm pásztorai vagyunk, akkor veszteségek várhatók. A nemtörődömség veszteségekhez vezet. Arra kérem mindannyiunkat, hogy legyünk hű pásztorok.

Az úrvacsora olyan szertartás, amely segít az ösvényen maradnunk; érdemesen venni belőle pedig annak a bizonyítéka, hogy betartjuk az összes többi szertartáshoz kapcsolódó szövetséget. Néhány évvel ezelőtt, amikor a feleségemmel, Anitával az Arkansas Little Rock Misszióban szolgáltunk, elmentem tanítani két fiatal misszionáriussal. A lecke alatt az általunk tanított kedves férfi ezt mondta: „Jártam nálatok istentiszteleten; minek kell minden vasárnap ennetek a kenyérből és innotok a vízből? A mi egyházunkban évente kétszer, húsvétkor és karácsonykor tesszük ezt, és így ez egy nagyon jelentőségteljes dolog.”

Elmondtuk neki, hogy parancsolatot kaptunk, miszerint gyakran kell találkoznunk, hogy „vegy[ünk] a kenyérből és a borból” (Moróni 6:6; lásd még T&Sz 20:75). Felolvastuk a Máté 26-ot és a 3 Nefi 18-at. Azt felelte, hogy továbbra sem látja, miért van erre szükség.

Ekkor felvázoltuk a következő hasonlatot: „Képzeld el, hogy nagyon súlyos autóbalesetet szenvedsz. Megsérülsz és elveszíted az eszméletedet. Valaki odaszalad, és – látva, hogy nem vagy eszméletednél – hívja a mentőket. Ellátnak téged, és visszanyered az eszméletedet.”

Majd a következő kérdést tettük fel ennek a férfinak: „Milyen kérdéseid lesznek, amikor végre felismered, hogy hol vagy?”

Ezt felelte: „Tudni akarom majd, hogyan kerültem oda, és ki talált rám. Mindennap köszönetet akarok majd mondani neki, amiért megmentette az életemet.”

Elmondtuk ennek a kedves testvérnek, hogy a Szabadító miként mentette meg mindannyiunk életét, és hogy mily nagyon szükséges köszönetet mondanunk Őneki mindennap – mindennap, mindennap!

Majd megkérdeztük: „Tudva, hogy Ő az életét adta érted és értünk, milyen gyakran szeretnél enni a kenyérből és inni a vízből, az Ő testének és vérének jelképeiből?”

Azt mondta: „Értem már, értem már! De van itt még valami. Nálatok nem olyan életvidám az istentisztelet, mint nálunk.”

Erre azt feleltük: „Mit tennél, ha belépne az ajtódon a Szabadító, Jézus Krisztus?”

Így felelt: „Azonnal térdre ereszkednék.”

Erre megkérdeztük: „Vajon nem ugyanezt – a Szabadító iránti áhítatot – érzed, amikor belépsz egy utolsó napi szent kápolnába?”

Azt mondta: „Értem már, értem már, értem már!”

Húsvét vasárnap eljött istentiszteletre, majd újra és újra visszatért.

Azt kérem, hogy mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést: „Mely szertartásokban kell részesülnöm, beleértve az úrvacsorát is, és mely szövetségeket kell megkötnöm, megtartanom és tiszteletben tartanom?” Megígérem, hogy a szertartásokban való részvétel, és a hozzájuk tartozó szövetségek tiszteletben tartása csodálatos világosságot és védelmet fog hozni nektek ebben az egyre sötétedő világban. Jézus Krisztus nevében, ámen.