A reménység felbecsülhetetlen öröksége

Drága fivéreim és nőtestvéreim! Néhányatokat Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusai hívtak el erre a gyűlésre. Lehet, hogy ezek a misszionáriusok már meg is kértek benneteket arra, hogy hozzátok meg a döntést, hogy a keresztelkedés által szövetségre léptek Istennel.

Néhányan azért hallgattok most bennünket, mert elfogadtátok egy olyan szülő, feleség vagy talán egy gyermek hívását, aki azt remélte, úgy döntötök, hogy az Istennel már megkötött szövetségeiteket újra életetek középpontjába helyezitek. Néhányan azért vagytok itt, mert már meghoztátok a döntést, hogy visszatértek a Szabadító követéséhez, ma pedig az Ő kitárt karjainak örömét élvezitek.

Akárkik és akárhol is vagytok, több ember boldogságát tartjátok a kezetekben, mint azt most el tudjátok képzelni. Mindennap és minden órában dönthettek úgy, hogy megköttök vagy megtartotok egy szövetséget Istennel.

Akárhol is legyetek az örök élet ajándékának megörökléséhez vezető ösvényen, kezetekben van a lehetőség, hogy sokaknak megmutassátok a nagyobb boldogság felé vezető utat. Amikor úgy döntötök, hogy megköttök vagy megtartotok egy szövetséget Istennel, egyben azt is eldöntitek, hogy a remény örökségét hagyjátok azokra, akik talán követik a példátokat.

Ti is és én is megáldattunk egy ilyen örökség ígéretével. A saját életemben tapasztalt boldogságom zöméért egy olyan embernek tartozom köszönettel, akivel a halandó életben soha nem találkoztam. Árva gyermek volt, és később az egyik dédapám lett. A remény felbecsülhetetlen örökségét hagyta rám. Hadd meséljek kicsit arról, milyen szerepet játszott ezen örökségem létrehozásában.

Heinrich Eyringnak hívták. Dúsgazdag családban látta meg a napvilágot. Édesapjának, Edwardnak hatalmas birtoka volt a mai Németország területén fekvő Coburgban. Édesanyja Charlotte von Blomberg vikomtessz volt. Anyai nagyapja a porosz király földjeinek viselte gondját.

Heinrich dédapám Charlotte és Edward Eyring első fia volt. Charlotte a harmadik gyermeke születése után, 31 éves korában halt meg, Edward pedig nem sokkal utána hunyt el, miután elveszítette az összes ingóságát és vagyonát egy rossz befektetés miatt. Még csak 40 éves volt. Három árva gyermeket hagyott hátra.

Heinrich, a dédapám, mindkét szülőjét és hatalmas földi örökségét veszítette el. Földönfutóvá lett. Saját történetében feljegyezte, hogy minden reményét abban látta, ha Amerikába vándorol. Habár sem családtagjai, sem pedig barátai nem voltak ott, reménnyel töltötte el az utazás. Először New York Citybe ment. Később a Missouri állambeli St. Louisba költözött.

St. Louisban az egyik munkatársa egy utolsó napi szent volt. Tőle kapott egy példányt a Parley P. Pratt elder által írt egyik füzetből. Elolvasta, majd minden lehetséges dolgot megpróbált kideríteni az utolsó napi szentekről. Imádkozott, hogy megtudja, vajon tényleg megjelentek-e angyalok az embernek, hogy vajon tényleg van-e egy élő próféta, és hogy valóban egy igaz és kinyilatkoztatott vallásra lelt-e.

Kéthavi alapos tanulmányozás és ima után Heinrich az egyik álmában azt az utasítást kapta, hogy keresztelkedjen meg. A szertartást egy bizonyos William Brown elder végezte, akinek a nevét és a papságát is szent emlékként őrzöm. Heinrich 1855. március 11-én, reggel 7:30-kor keresztelkedett meg egy esővízzel teli medencében.

Úgy hiszem, Heinrich Eyring már akkor tudta, hogy amit én tanítok nektek ma, az igaz. Tudta, hogy az örök életből fakadó boldogság csupán az örökké tartó családi kötelékek által jöhet létre. Habár nem sokkal korábban talált rá az Úr boldogságtervére, mégis tudta, hogy az örökkévaló öröm iránti reménye azon múlik, hogy mások is az ő példáját kövessék a saját szabad akaratukból. Az ő örök boldogság iránti reménye a még meg nem született embereken múlott.

A családunkra örökül hagyott remény részeként a leszármazottaira hagyta a történetét.

E történet által érzem az azok iránti szeretetét, akik közülünk majd követik a példáját. Az ő szavaival kifejezve, érzem azon reményét, hogy a leszármazottai esetleg úgy döntenek, hogy követik őt a mennyei otthonunkba visszavezető úton. Tudta, hogy ez nem egyetlen hatalmas döntés lesz, hanem sok kis döntés sorozata. Történetének feljegyzéséből idézek:

„Az első alkalomtól kezdve, hogy beszélni hallottam Andrus eldert…, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza mindegyik gyűlésén ott voltam. Nagyon ritkán fordult elő, hogy ez nem sikerült, mivel kötelességemnek éreztem a részvételt.

Azért jegyzem le ezt a saját történetem részeként, hogy a gyermekeim követhessék a példámat, és soha ne hanyagolják el… azon fontos kötelességüket, hogy [összegyűljenek] a szentekkel.”¹

Heinrich tudta, hogy az úrvacsorai gyűléseken megújíthatjuk azon ígéretünket, hogy mindig megemlékezünk a Szabadítóról, hogy Lelke velünk legyen.

Ez a Lélek támogatta őt a misszióján is, melyre alig néhány hónappal azután kapott elhívást, hogy elfogadta a keresztelési szövetséget. Örökségül azt a példáját hagyta hátra, hogy végig hithű maradt a hat éven át tartó missziójához, melyet az úgynevezett Indián Területeken teljesített. A missziós felmentéséért az Oklahomától Salt Lake Cityig tartó több mint 1700 km-es út egy részét gyalog, majd ekhós szekéren tette meg.

Nem sokkal azután Isten prófétája elhívta, hogy Dél-Utahba költözzön. Onnan – egy másik elhívásnak engedelmeskedve – szülőföldjére, Németországba utazott missziót szolgálni. Ezt követően elfogadta az Úr Jézus Krisztus egyik apostolának felkérését arra, hogy Mexikó északi részén segédkezzen az utolsónapiszent kolóniák felépítésében. Onnan aztán ismét teljes idejű misszionáriusnak hívták el, ezúttal Mexikóvárosba. Mindig nagy becsben tartotta az elhívásait. Ma egy kis temetőben nyugszik Mexikóban, a Chihuahua tartománybeli Colonia Juárezben.

Ezeket a tényeket nem azért osztottam meg veletek, hogy az ő vagy az utódai nevében arassak le bármilyen babért. Azért idézem fel ezeket a tényeket, hogy tiszteletemet fejezzem ki a hit és a remény azon példájáért, mely a szívében lakozott.

Azért fogadta el ezeket az elhívásokat, mert hitt abban, hogy a feltámadt Krisztus és Mennyei Atyánk megjelentek Joseph Smithnek abban a New York állambeli ligetben. Azért fogadta el az elhívásait, mert hitt abban, hogy az Úr egyházában visszaállíttattak a papsági kulcsok, és hatalmuk által a családokat örökre egymáshoz lehet pecsételni, amennyiben elegendő hittel rendelkeznek a szövetségeik megtartásához.

Az ősömhöz, Heinrich Eyringhoz hasonlóan lehet, hogy ti is az elsők vagytok a családotokban, akik elöl jártok a szorgalommal és hittel megtartott szent szövetségek örök élethez vezető ösvényén. Minden szövetséggel járnak kötelességek és ígéretek is. Ezek a kötelességek, akárcsak Heinrich esetében, mindannyiunk számára olykor egyszerűek, de gyakran nehezek is. Ne feledjük azonban, hogy a kötelességeknek néha azért kell nehéznek lenniük, mert azzal a céllal adattak, hogy előre mozdítsanak bennünket az ösvényen, melynek végén Mennyei Atyánkkal és az Ő Szeretett Fiával, Jézus Krisztussal élhetünk örökké a családunkkal együtt.

Emlékeztek az Ábrahám könyvében leírt szavakra:

„És állt közöttük egy, amelyik hasonló volt Istenhez, és így szólt azokhoz, akik vele voltak: Lemegyünk, mert van ott tér, és veszünk ezekből az anyagokból, és alkotunk egy földet, amelyen ezek lakhatnak;

És próbára tesszük őket ezzel, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik;

És akik megtartják első állapotukat, azoknak több adatik; és akik nem tartják meg első állapotukat, azoknak nem lesz dicsősége ugyanabban a királyságban azokkal, akik megtartják első állapotukat; és akik megtartják második állapotukat, azoknak dicsőség adatik fejükre örökkön örökké.”²

A második állapotunk megtartása az Istennel kötött szövetségeink megkötésén és azon múlik, hogy hithűen eleget teszünk-e a tőlünk megkövetelt kötelességeknek. Ahhoz, hogy életre szólóan meg tudjuk tartani a szent szövetségeinket, szükségünk van a Jézus Krisztusba mint Szabadítónkba vetett hitre.

Ádám és Éva bukása miatt egyetemes örökségként kaptuk a kísértéseket, megpróbáltatásokat és a halált is. Mennyei Atyánk azonban megajándékozott bennünket az Ő Szeretett Fiával, Jézus Krisztussal, hogy a Szabadítónk legyen. Jézus Krisztus engesztelésének e hatalmas ajándéka és áldása hozza el számunkra ezt az egyetemes örökséget: a feltámadás ígéretét, valamint az örök élet lehetőségét minden erre a földre született ember számára.

Az Isten áldásai közötti legnagyobb áldásban – az örök életben – csak akkor lehet részünk, ha megkötjük Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában felkínált szövetségeket az Ő felhatalmazott szolgái által. A bukás miatt mindannyiunknak szüksége van a keresztelkedés tisztító hatására, valamint arra, hogy kézrátétel által elnyerjük a Szentlélek ajándékát. Ezeket a szertartásokat azoknak kell elvégezniük, akik megfelelő papsági felhatalmazással rendelkeznek. Azután pedig Krisztus világossága és a Szentlélek által tudjuk megtartani az Istennel kötött összes szövetséget, különösképp azokat, melyeket az Ő templomaiban nyerhetünk el. Csakis e módon és e segítség által tud bárki is igényt tartani az Isten gyermekeként egy örökkévaló családban őt megillető jogos örökségére.

Lehet, hogy néhányatok számára, akik most hallgattok engem, ez szinte reménytelen álomnak tűnik.

Láttatok már hithű szülőket, akik olyan gyermekek miatt búslakodnak, akik elutasították az Istennel kötött szövetségeiket, vagy úgy döntöttek, hogy megszegik azokat. Ezek a szülők azonban bátorságot és reményt meríthetnek más szülők példájából.

Alma fia és Móziás király fiai is visszatértek az Isten parancsolatai és szövetségei elleni vad lázadásból. Az ifjabb Alma tanúja lehetett annak, amikor fia, Koriánton a hatalmas bűnből a hithű szolgálat felé fordult. A Mormon könyve feljegyez egy olyan csodát is, amikor a lámániták elhagyták az igazlelkűség gyűlöletének hagyományait, és szövetséget kötöttek, hogy inkább meghalnak, de fenntartják a békét.

A fiatal Almához és Móziás fiaihoz angyal küldetett, aki az atyáik, valamint Isten népének hite és imái miatt jött el hozzájuk. E példákból, melyek során az engesztelés hatalma munkálkodott az emberi szívekben, ti is bátorságot és vigaszt meríthettek.

Az Úr mindannyiunk számára megadta a remény forrását, akik azon munkálkodunk, hogy segítsünk szeretteinknek elfogadni örökkévaló örökségüket. Ígéreteket adott nekünk, miközben azon igyekszünk, hogy akkor is Őhozzá vigyük az embereket, amikor azok ellenállnak a hívásának. Az ellenállásuk elszomorítja Őt, azonban nem adja fel, és nekünk sem szabad feladnunk. Kitartó szeretetével tökéletes példát állít számunkra: „És mily gyakran összegyűjtöttelek volna benneteket, miként a tyúk szárnyai alá gyűjti csibéit, igen, Ó ti, Izráel házának népe, akik elbuktatok; igen, Ó ti, Izráel házának népe, akik Jeruzsálemben laktok, és ti is, akik elbuktatok; igen, mily gyakran összegyűjtöttelek volna benneteket, miként a tyúk összegyűjti csibéit, és ti nem akartátok.”³

Számíthatunk a Szabadító azon töretlen vágyára, hogy Mennyei Atyánk összes lélekgyermekét hazavigye Őhozzá. Ebben a vágyban minden hithű szülő, nagyszülő és dédszülő osztozik. Mennyei Atyánk és a Szabadító tökéletes példát mutatnak abban, amit mi is megtehetünk és meg is kell tennünk. Soha nem kényszerítik ki az igazlelkűséget, mivel az igazlelkűséget választani kell. Felismerhetővé teszik számunkra az igazlelkűséget, és engedik meglátnunk azt is, hogy annak gyümölcse milyen ízletes.

Minden ember, aki a világra született, elnyeri Krisztus világosságát, mely segít látnunk és éreznünk, mi a helyes és mi a helytelen. Isten halandó szolgákat is küldött, akik a Szentlélek által segítenek nekünk felismerni azt, hogy Ő mit szeretne, hogy megtegyünk, és mi az, amit megtilt. Isten vonzóvá teszi a helyes döntések meghozatalát azáltal, hogy érezteti velünk e döntéseink hatásait. Ha a jót választjuk, a megfelelő időben boldogságra lelünk. Ha a gonosz dolgokat választjuk, idővel bánatban és megbánásban lesz részünk. Ezekben a következményekben biztosak lehetünk. Gyakran azonban ezeket csak később érezzük. Ennek pedig oka van. Ha az áldásokat azonnal elnyernénk, a helyes dolgok választása nem építené a hitet. Mivel pedig a bánat is szinte mindig sokkal később érkezik, hitre van szükség ahhoz, hogy idejekorán érezzük a bűnbánatra való törekvés szükségességét, és ne csak akkor, amikor már a bűn fájdalmas és szomorú következményeit viseljük.

Lehi atya is kesergett egyes fiai és családjaik döntései miatt. Ő maga nagyszerű és jó ember volt – Isten egyik prófétája. Gyakran tett nekik bizonyságot Szabadítónkról, Jézus Krisztusról. Az engedelmesség és szolgálat példája volt, amikor az Úr elhívta, hogy hagyja hátra minden földi tulajdonát, hogy ezáltal megmentse családját a pusztulástól. Még az élete végén is folyamatosan bizonyságát tette a gyermekeinek. A Szabadítóhoz hasonlóan – és azon hatalma ellenére, hogy belelásson a szívükbe, és lássa a szomorú és a csodás jövőt egyaránt – Lehi továbbra is kinyújtott karokkal igyekezett a családját a szabadítás felé vonni.

Napjainkban Lehi atya leszármazottjainak milliói igazolják vissza az ő irántuk érzett reményét.

De mit tehettek ti és én azért, hogy Lehi példájából merítsünk? Tanulhatunk példájából, ha imádságos lélekkel tanulmányozzuk a szentírásokat és átgondoljuk az olvasottakat.

Azt javaslom, hogy rövid és hosszú távra egyaránt tekintve próbáljátok meg átadni családotoknak a remény örökségét. Rövid távon lesznek gondok, Sátán pedig üvölteni fog. És vannak olyan dolgok, melyekre türelmesen és hittel kell várni, tudva azt, hogy az Úr az Ő saját módján és idejében cselekszik.

Vannak olyan dolgok, melyeket már korán megtehettek, amikor a szeretteitek még fiatalok. Ne feledjétek, hogy a napi családi ima, a családi szentírás-tanulmányozás, valamint bizonyságunk úrvacsorai gyűlésen történő megosztása könnyebb és sokkal hatékonyabb, amikor a gyermekek még fiatalabbak. A gyermekek gyakran sokkal fogékonyabbak a Lélekre, mint azt gondoljuk.

Idősebb korukban majd emlékezni fognak a himnuszokra, melyeket veletek énekeltek. A zene felidézésén túl azonban emlékezni fognak a szentírások és a bizonyságok szavaira is. A Szentlélek képes minden dolgot az eszükbe juttatni, viszont a szentírások és a himnuszok szavai lesznek a legtartósabbak. Ezek az emlékek visszatérítő erőként fognak szolgálni akkor, amikor egy időre – akár évekre is – letévednek az örök élet felé vezető ösvényről.

Szükségünk van a hosszú távú látásmódra, amikor szeretteink a világ vonzásába kerülnek, a kétkedés fellegei pedig látszólag elborítják a hitüket. Megadatott nekünk a hit, a remény és a jószívűség, hogy vezessen bennünket, őket pedig megerősítse.

Tanúja voltam ennek, miközben Isten két élő prófétája mellett is szolgáltam tanácsosként. Minden próféta egyedi személyiséggel rendelkezik, ám úgy tűnik, hogy mégis közös bennük a következetes optimizmus. Amikor valaki valamilyen aggasztó dologra hívja fel a figyelmet az egyházban, leggyakrabban csak azt mondják: „Ó, majd minden megoldódik.” Általában sokkal jobban ismerik az adott problémát azoknál, akik felhívják rá a figyelmüket.

Ismerik továbbá az Úr útját, így mindig reményteljesek az Ő királyságával kapcsolatban. Tudják, hogy Ő áll az egyház élén. Ő pedig mindenható és gondoskodó. Ha hagyjátok, hogy Ő vezesse a családotokat, minden megoldódik majd.

Heinrich Eyring néhány utódja is látszólag letévedt az ösvényről. Az ükunokái közül azonban sokan már reggel 6-kor elmennek Isten templomaiba, hogy szertartásokat végezzenek azon őseikért, akikkel soha nem is találkoztak. Az általa rájuk hagyott remény öröksége készteti őket erre. Olyan örökséget hagyott hátra, melyre számos leszármazottja formál jogot.

Mindazon dolgok után, melyeket hittel megtehetünk, az Úr a reményeinket sokkal nagyobb áldásokká alakítja a családjaink számára, mint azt el tudjuk képzelni. Gyermekeiként a legjobbat akarja a számukra és számunkra is.

Mindannyian egy élő Isten gyermekei vagyunk. A názáreti Jézus az Ő Szeretett Fia és a mi feltámadt Szabadítónk. Ez az Ő egyháza. Megtalálhatók benne a papság kulcsai, így a családok örökké együtt lehetnek. Ez számunkra a remény mindennél becsesebb öröksége. Bizonyságomat teszem arról, hogy ez igaz. Az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.