Elnökök tanításai
Az ember kettős természete


2. Fejezet

Az ember kettős természete

A kérdés tehát így hangzik: Melyik biztosít bőségesebb életet: fizikai természetünk elkényeztetése vagy lelki lényünk fejlesztése? Hát nem ez a valódi probléma?1

Bevezetés

Egy 1949-es általános konferenciai beszédben McKay elnök a következő történetet mesélte:

„Van egy régi történet, … amely egy nagy művész élményéről szól, aki egy szicíliai városban álló katedrális freskójának megfestésén munkálkodott. A téma Krisztus élete volt. A művész éveken át szorgalmasan dolgozott, és végül elkészült a festmény, a két főalak, a gyermek Jézus és Júdás Iskariótes kivételével. Mindenütt modellek után kutatott, akikről a két alakot mintázhatná.

Egy nap, míg a város egyik régi negyedében járt, meglátott néhány gyereket, akik az utcán játszottak. Volt köztük egy tizenkét éves fiúcska, akinek az arca lázba hozta a festő szívét. Angyali arc volt az – meglehet nagyon piszkos, de pontosan az az arc, amit keresett.

A művész hazavitte magával a fiút, aki napról napra türelmesen modellt ült, míg a gyermek Krisztus arca el nem készült.

A művész Júdáshoz azonban nem talált modellt. Éveken keresztül folytatta keresését, és már attól tartott, hogy remekműve befejezetlen marad.

Egy délután a festő meglátott a kocsmában egy vézna, rongyos alakot betántorogni a küszöbön át, aki a padlóra bukva egy kupa borért esedezett. A festő felemelte, az arcába tekintett, és megdöbbent. Az arc az emberiség összes bűnének nyomát látszott magán hordozni.

’Jöjj velem – mondta a festő. – Adok neked bort, ételt és ruhát.’

Megvolt hát végre Júdás modellje. A festő sok napon és éjen át lázasan dolgozott, hogy befejezze remekművét.

A munka előrehaladtával a modell változáson ment keresztül. A bódult bágyadtságot különös feszültség váltotta fel, vérbe borult szemei pedig szörnyülködve meredtek önmaga festett képmására. Egy nap a festő, észrevéve alanya feldúltságát, abbahagyta munkáját és így szólt: ’Fiam, szeretnék segíteni neked. Mi gyötör annyira?’

A modell zokogásban tört ki, és kezébe temette az arcát. Hosszú percek után esedező szemmel tekintett az öreg festő szemébe.

’Akkor hát nem emlékszik rám? Évekkel ezelőtt én voltam a gyermek Krisztus modellje!’”

Miután elmesélte a történetet, McKay elnök így szólt: „Nos, ez a történet lehet igaz vagy kitaláció, az általa tanított tanulság azonban megfelel a valóságnak. Az elzüllött férfi rossz döntést hozott ifjúságában, és miközben ki akarta elégíteni az élvezetek iránti vágyát, egyre mélyebbre és mélyebbre alacsonyodott, mígnem erkölcsi fertőbe süllyedt.”2

David O. McKay tanításai

Mindannyiunknak két ellentétes természete van: a fizikai és a lelki

Az ember kettős lény, élete pedig Isten terve. Ez az észben tartandó első alapvető tény. Az embernek van egy természetes teste és egy lelki teste. E tény kijelentésében a szentírások nagyon világosak:

„És az Istenek embert formáltak a föld porából, és vették a szellemét [azaz az ember szellemét] és az emberbe helyezték és orrába bocsátották az élet leheletét, és az ember élő lélekké vált.” [Ábrahám 5:7]

Az ember teste tehát pusztán a hajlékot jelenti, amiben lelke lakozik. Túl sokan, túlságosan sokan hajlamosak a testet tekinteni az embernek, következésképp erőfeszítéseiket a test gyönyöreinek, vágyainak, kívánságainak és szenvedélyeinek kielégítésére fordítják. Túlságosan kevesen ismerik fel, hogy a valódi ember halhatatlan lélek, ami „intelligencia, vagyis az igazság világossága” [T&Sz 93:29], ami önmaga is él, még mielőtt testet nemzenének számára, és hogy ez a lelki lény, annak minden jellegzetes vonásával együtt tovább fog élni akkor is, miután a test megszűnik reagálni földi körülményeire. Ezt mondta az Üdvözítő:

„Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot, és elmegyek az Atyához.” (János 16:28)

Ahogy Krisztus korábban létező Lelke életre keltette húsból és vérből való testét, úgy történik ez a földre születő minden ember korábban létező lelkével is. Tartsátok ezt emlékezetben az élet első alapvető igazságaként!

A kérdés tehát így hangzik: Melyik biztosít bőségesebb életet: fizikai természetünk elkényeztetése vagy lelki lényünk fejlesztése? Hát nem ez a valódi probléma?3

A fizikai ember vágyainak és kívánságainak szolgálata csupán pillanatnyi megelégedést hoz, és boldogtalansághoz, gyötrelemhez és lehetséges lealacsonyodáshoz vezethet; a lelki teljesítmények azonban olyan örömet okoznak, amit később nem kell megbánni.

A galátziabeliekhez írott levelében Pál konkrétan megnevezi „a testnek cselekedeteit”, ahogy ő nevezi őket, valamint „a Léleknek gyümölcseit”. Figyeljétek meg ezt a besorolást: „A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek:

házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás.

Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, viszszavonások, pártütések,

Irígységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, a miképen már ezelőtt is mondottam, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.

De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség,

szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény.

A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.

Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.” (Galátziabeliek 5:19–25)4

Létezik valami magasztosabb, mint az állati lét, nevezetesen a lelki szféra, ahol szeretet honol, ami az emberi lélek legfenségesebb jellemvonása. Együttérzés, kedvesség és más jellemvonások is találhatók ott.5

Van valami az [emberben], ami arra készteti, hogy emelkedjen önmaga fölé, uralja környezetét, legyen ura testének és minden fizikai dolognak, és éljen egy magasabb, sokkal gyönyörűbb világban.6

Az ember többre hivatott a puszta állati létnél! A lélek adja ezt a többletet! Minden férfi, aki megérezte ezt, maga is bizonysággal rendelkezik, és minden nőnek szintén bizonysága van, hogy az ember kettős lény. Van teste, ahogy minden más állati lénynek is. Ám van valamije, ami csak Mennyei Atyjától ered, és feljogosult és fogékony a suttogásra, fogékony a mennyei Szülőtől jövő hatásokra a Szentlélek által, aki a közbenjáró köztünk és az Atyaisten, valamint Fia, Jézus Krisztus között.7

Az élet egyfajta próba, hogy megmutassuk, két természetünk közül melyiket fogjuk követni és kialakítani

Az ember földi létezése nem más, mint annak próbája, vajon olyan dolgokra fogja-e összpontosítani erőfeszítéseit, elméjét, lelkét, melyek fizikai természetének jólétéhez és megelégedettségéhez járulnak hozzá, vagy élete fő törekvésének a lelki tulajdonságok kialakítását teszi-e.

„Minden nemes érzés, a szeretet minden önzetlen kifejezése, az igazságért való minden bátor szenvedés, az egyénnek az önmagánál magasabb dolgoknak való minden alárendelése, az eszmékhez való minden hűség, az alapelvek iránti minden önzetlen odaadás, az emberiségnek nyújtott minden segítség, az önuralom minden megnyilvánulása, a lélek minden bátor tette, amit nem győz le semmiféle szándék vagy szabály, hanem az ember egyedül a jó érdekében létezik, cselekszik és él jól – ez a lelkiség.”8

Általában véve van az emberben egyfajta isteniség, amely arra készteti, hogy előre és felfelé törekedjen. Hisszük azt, hogy ez a benne rejlő erő az a lélek, amely Istentől ered. Az ember élt, mielőtt e földre jött volna, és azért van itt, hogy a benne lakozó lélek tökéletesítésére törekedjék. Életének valamely pontján minden ember ráébred, hogy vágyik arra, hogy kapcsolatba lépjen a Végtelennel. Lelke Istenhez fordul. Ez az érzés egyetemes, és az igazat megvallva minden embernek ugyanabban a nagy munkában kellene munkálkodnia: a lelki békesség és szabadság keresésében és kifejlesztésében.9

Megadatik a választás, hogy a fizikai világban élünk-e állatokként, vagy mindazt, amit a föld nyújt, eszközként használjuk a lelki világban való léthez, ami vissza fog minket vezetni Isten színe elé.

Ez közelebbről meghatározva a következőket jelenti:

Az önzést választjuk-e, vagy megtagadjuk önmagunkat mások javára.

A vágyak [és] szenvedélyek kielégítésén csüngünk-e, vagy mértékletességet és önuralmat fejlesztünk ki.

A szabadosságot választjuk-e vagy az erkölcsi tisztaságot.

Gyűlöletet szítunk-e, vagy a szeretetet ápoljuk.

Kegyetlenül cselekszünk-e vagy jóindulattal.

Kiábrándulttá válunk-e, vagy bizakodók és reménykedők vagyunk.

Árulókká válunk-e – hűtlenné azokhoz, akik szeretnek minket, hűtlenné a hazánk, az egyház vagy Isten iránt –, vagy hűek maradunk.

Álnokul cselekszünk-e, vagy becsületesek leszünk, akiket adott szavuk kötelez.

Rágalmaz-e a nyelvünk, vagy féken tartjuk azt.10

Az, hogy az ember megelégedett marad-e azon belül, amit mi az állatvilágnak nevezünk, megelégedve azzal, amit az állatvilág nyújt neki, erőfeszítés nélkül meghajolván vágyai és szenvedélyei szeszélyei előtt, mind mélyebbre és mélyebbre csúszva az élvezetek birodalmába, vagy pedig önuralom által intellektuális, erkölcsi és lelki örömök felé emelkedik, azon múlik, milyen döntéseket hoz életének minden napján, vagyis inkább életének minden órájában.11

Mily megcsúfolása az emberi természetnek az, amikor egy ember vagy emberek egy csoportja, bár felruházattak azzal a tudattal, hogy képesek emberi méltósággal az alantasabb teremtmények számára láthatatlan szférába emelkedni, mégis megelégednek azzal, hogy állati ösztönöknek engedelmeskednek anélkül, hogy bárminemű erőfeszítést tennének a jóságból, tisztaságból, önuralomból és hitből fakadó öröm megtapasztalása érdekében, ami az erkölcsi normáknak való engedelmességből ered! Milyen tragikus az, amikor az ember, aki „kevéssel [tétetett] kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáz[tatott]” (Zsoltárok 8:6), megelégszik azzal, hogy az állatok szintjén éljen!12

A föld, annak teljes magasztosságával és csodájával, nem jelenti a teremtés végső célját. „… [Az] dicsőségem – mondja maga az Úr –, hogy létrehozzam az ember halhatatlanságát és örök életét.” (Mózes 1:39) Az embernek isteni ajándékként kapott szabad akaratának használata közben kötelességének kellene tartania, éreznie kellene, hogy tartozik azzal, hogy segítsen a Teremtőnek elérni ezt a mennyei célt.

Az élet igaz célja nem a puszta létezés, nem a kedvtelés, nem a hírnév, nem a vagyon. Az élet igaz célja az emberiség tökéletesítése az egyén erőfeszítései által, Isten sugalmazásának útmutatása alatt.

A valódi élet nem más, mint reagálni a bennünk lakozó legjobbra. Ha valaki egyedül a vágyaknak, a gyönyörnek, a gőgnek, a pénzkeresésnek él, nem pedig a jóságnak és a kedvességnek, a tisztaságnak és a szeretetnek, a költészetnek, zenének, virágoknak, csillagoknak, Istennek és az örök reményeknek, akkor megfosztja önmagát az élet valódi örömeitől.13

A lelkiség önuralmat és Istennel való kapcsolatot kíván

A lelkiség – a mi igazi célunk – az önmagunk feletti diadal és a Végtelennel való kapcsolat tudatossága.14

A lelkiség arra készteti az egyént, hogy legyőzze a nehézségeket, és egyre több erőt nyerjen. Az egyénnek érezni képességei kibontakozását és lelkében az igazság kiterjedését az élet egyik legmagasztosabb élménye. Az önmagunk és a magas eszmék iránti hűség fejleszti a lelkiséget. Minden vallás valódi ismérve az, milyenné teszi az embert. „Becsületesnek, igaznak, erkölcsösnek, jóakaratúnak és erényesnek [lenni], és minden emberrel jót [cselekedni]” (lásd Hittételek 1:13) olyan erények, melyek mind hozzájárulnak a lélek legmagasztosabb céljainak eléréséhez. „Az ember isteni természete, a fenséges, mindent megkoronázó ajándék az, ami őt minden teremtett dolog királyává teszi.”15

Az ember, aki azt tartja szem előtt, hogy jobbá tegye a világot, amiben él, azt kívánva, hogy hozzájáruljon családja és embertársai boldogságához, és aki mindent Isten dicsőségére cselekszik, olyan mértékben alakítja ki lelkiségét, amilyen mértékben megtagadja önmagát ezen eszmék miatt. Igen, csak olyan mértékben emelkedik az állatvilág fölé, amilyen mértékben megteszi ezt.16

A lelkiség és az erkölcsösség, ahogy azt az utolsó napi szentek tanítják, szilárdan alapvető tantételekben horgonyoz, olyan tantételekben, melyektől a világ soha nem menekülhet, még akkor sem, ha akarna. Az első alapvető tétel egy személyes Isten létezésébe vetett hit – ami az utolsó napi szentek esetében tudást jelent. Az utolsó napi szent gyermekeket megtanítják arra, hogyan ismerjék fel Őt, és hogy olyan személyként imádkozzanak hozzá, aki képes meghallgatni, hallani és érezni ugyanúgy, ahogy egy földi apa képes meghallgatni, hallani és érezni. Édesanyjuktól és édesapjuktól lényük belsejébe szívták a valós bizonyságot, hogy ez a személyes Isten ismét szólt ebben a sáfárságban. Valóság rejlik ebben.17

Bizonyságot teszek arról, hogy a kommunikáció csatornája nyitva áll, és az Úr kész vezetni – és vezeti is – népét. Nem éri-e ez meg, hogy ellenálljunk annak a kísértésnek, hogy lehetőséget keressünk vágyaink vagy hiúságunk kielégítésére, ahogy néhányan teszik, és amikor megteszik, kizárásban részesülnek az egyháztól, pusztán egy szeszély vagy szenvedély kielégítése miatt? Az út nyitva áll számotokra – két út áll előttetek. Az egyik a lélekhez vezet, annak a léleknek a bizonyságához, amely összhangban van a teremtés lelkével, a Szentlélekkel. Az Úr Lelke életre kelt és megelevenít minden lelket, akár az egyházban, akár azon kívül. Általa élünk, mozgunk és létezünk, de a Szentlélek bizonysága különleges kiváltság. Olyan, mint amikor a rádiót bekapcsolva meghallunk egy hangot a világ másik végéből. A hatósugarán kívüli emberek nem képesek hallani, de ti halljátok, halljátok azt a hangot, és jogosultak vagytok arra a hangra és annak útmutatására, amelyet meg is kaptok, ha megteszitek a rátok eső részt. Ha azonban engedtek ösztöneiteknek, vágyaitoknak, szenvedélyeiteknek, és büszkén morfondíroztok, tervezgettek és mesterkedtek, azt gondolva, hogy büntetlen maradtok, akkor a dolgok sötétté válnak. Elértétek ugyan szenvedélyeitek és vágyaitok kielégítését, de megtagadtátok a lelket; elvágtátok a lelketek és a Szentlélek lelke közti kommunikációt.18

Nem ismerek magasztosabb és áldottabb eszmét annál, mint úgy élni a Lélekben, hogy kommunikálni tudjunk az Örökkévalóval.19

Amikor Isten válik lényünk középpontjává, életünkben új célra eszmélünk: a lelki teljesítményre. A fizikai javak többé nem jelentik az élet fő célkitűzését. A test kielégítése, táplálása és kényeztetése úgy, ahogy bármely állat is tenné, többé nem jelenti a halandó létezés fő célját. Istent nem abból a szemszögből nézzük, hogy mit kaphatunk tőle, hanem inkább abból, hogy mit adhatunk neki.

Csakis bensőnk tökéletes alávetésével emelkedhetünk felül természetünk önző, hitvány visszatartó erején. Isten az a léleknek, ami a lélek a testnek. Amikor a lélek elhagyja a testet, az élettelenné válik, és ha Istent kirekesztjük az életünkből, a lelkiség erőtlenné válik. (…)

Határozzuk el, hogy mostantól fogva olyan férfiak és nők leszünk, akiknek magasztosabb és kifinomultabb a jelleme, akik jobban tudatában vannak gyengeségeiknek, akik kedvesebbek és elnézőbbek mások gyarlóságai iránt! Határozzuk el, hogy otthonunkban több önuralmat fogunk gyakorolni, féken tartjuk vérmérsékletünket, érzéseinket és nyelvünket, hogy ne tévedjen a helyesség és tisztaság határain kívülre, valamint hogy jobban fogunk törekedni életünk lelki oldalának fejlesztésére, és felismerjük, milyen nagy mértékben függünk Istentől ebben az életben!20

Az Atyaisten valósága és a feltámadt Úr Jézus Krisztus valósága olyan igazság, aminek minden emberi lelket hatalmába kellene kerítenie. Isten az emberi elme középpontja, ugyanolyan bizonyosan, ahogy a nap e világegyetem középpontja, és amint megérezzük az Ő atyai mivoltát, amint megérezzük közelségét, amint megérezzük az Üdvözítő isteni mivoltának valóját, akkor Jézus Krisztus evangéliumának igazságai ugyanolyan természetesen követik ezeket, ahogy a nappal követi az éjt, és az éj követi a nappalt.21

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a beszélgetéshez

  • Miért szükséges az, hogy fizikai és lelki természetünk is legyen egyaránt? Hogyan használhatjuk vágyainkat és szenvedélyeinket jóra vagy rosszra?

  • McKay elnök azt tanította, hogy az élet egyfajta próba, hogy megmutassuk, melyik természetünket fogjuk követni (lásd 15–17. oldal). Mi módon tapasztalunk ellentmondást fizikai és lelki természetünk között? Milyen döntéseket hozhatunk napról napra, hogy olyan nagyszerű lelki áldásokat élvezhessünk, mint a szeretet, az öröm és a békesség? (Lásd 14–19. oldal.)

  • Mi a „természetes ember”? (Móziás 3:19) A természetes ember miért ellensége Istennek? Mit kell tenni a természetes ember levetkőzéséhez? (Lásd 17–20. oldal.)

  • Milyen hatások indítanak sok embert arra, hogy életüket fizikai természetük kielégítésére összpontosítsák? Időnként miért nehéz lelki dolgokra összpontosítani?

  • Mik azok a látszólag apró hiányosságok, amik lelkiségünk útjába állhatnak? Hogyan segíthet lelkiségünk növelésében az önuralom kialakítása? (Lásd 17–20. oldal.)

  • Miként van hatással lelkiségedre az Istennel való kapcsolatod? (Lásd 17–20. oldal.) Mit tehetsz azért, hogy életed középpontjában az Atyaisten és Jézus Krisztus álljon?

Kapcsolódó szentírások: Jób 32:8; 2 Nefi 2:27–29; Móziás 16:1–5; Ábrahám 3:24–25

Jegyzetek

  1. Gospel Ideals (1953), 395. o.

  2. Conference Report, 1949. ápr., 12–13. o.; a bekezdésekre bontás eltér az eredetitől

  3. Gospel Ideals, 395. o.

  4. Gospel Ideals, 395–396. o.

  5. Pathways to Happiness, szerk. Llewelyn R. McKay (1957), 288. o.

  6. Conference Report, 1928. okt., 37. o.

  7. Conference Report, 1960. ápr., 122. o.

  8. Conference Report, 1963. okt., 89–90. o.

  9. Conference Report, 1963. okt., 7. o.

  10. Gospel Ideals, 346. o.

  11. Conference Report, 1949. ápr., 13. o.

  12. Conference Report, 1963. okt., 5. o.

  13. Conference Report, 1963. okt., 7. o.

  14. Conference Report, 1969. okt., 8. o.

  15. Conference Report, 1963. okt., 8–9. o.

  16. Conference Report, 1958. ápr., 7. o.

  17. Conference Report, 1934. ápr., 22–23. o.

  18. „David O. McKay elnök beszéde az Észak-Brit Misszióhoz 1961. március 1-jén”, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Család- és Egyháztörténeti Részlegének Levéltára, 6–7. o.

  19. Gospel Ideals, 393–394. o.

  20. Conference Report, 1967. ápr., 134. o.

  21. Conference Report, 1925. okt., 106–107. o.